 László Zsolt Az ember tragédiájában |
Revizor: Pályád során rengeteg főszerepet játszottál el, a Macbethet, Oidipust, Homburg hercegét, Tartuffe-öt, Bánk bánt. „Mellékszereplőként” kaptad a jelölést. Egy főszerepnél több lehetőség, idő, eszköz van a karakter felépítésére, megmutatására. Nagyobb és nehezebb munka kisebb szerepben csillogni?
László Zsolt: Csodálkoztam, hogy mellékszereplőként jelöltek az Angyalok Amerikában szerepemért. Belülről úgy éltük meg, hogy nyolc egyenrangú szerepe van az előadásnak. Nem tudom, mitől válik el a főszerep a mellékszereptől.
R: A legtöbb darabban egyértelmű ez.
LZs: Az Angyalok Amerikában kivétel. A szereplők többsége több kis karaktert is alakított az előadásban. A nézők többsége úgy érzékelte, nem csak nyolcan, jóval többen játszottunk az előadásban.
R: Talán a nagyon színes szereplehetőségek is indokolták, hogy Alföldi Róbert akarta az előadást. De nem tudom, van-e akkora ereje még a műnek, szól-e úgy, mint amikor azt a nyolcvanas évek Amerikájában mutatták be.
LZs: Nem tudom, miért ezt a darabot választotta Alföldi. Azt sem tudom, hogy a bemutatásakor milyen volt a fogadtatása, de a mi előadásunk szólt. Sok olyan átfedés volt, ami a mai Magyarországon aktuálissá tette. A szörnyű betegség, az AIDS, csak egy vonulata a műnek, de emellett annyi minden másról beszél: politikáról, emberi viszonyokról, amit mindig a kisebbségek szűrőjén keresztül láttat a szerző. Véleményt formál arról a világról, amelyben élünk. Talán ez a legfontosabb üzenete. De ez az előadás már nincs. Úgy érzem magam, mint amikor vidéken az utolsó bérleti előadás is lement, és pontot teszünk a mondat végére.
 Molnár Piroska, László Zsolt és Varga Mária A Senákban. |
R: A Nemzeti Színház belül is múlt idő? Elrendezted magadban?
LZs: Lezártam. De sok minden fáj, például az, hogy harminc előadás – nekem tíz – megy a levesbe. De múlt idő. Már nincsenek, csak emberi következményei. A fantasztikus évek, főleg az utolsó kettő nem múlik el nyomtalanul. A mi pályánkon csak keveseknek és ritkán adatik meg, amit nekem jelentett. Azzal, hogy véget ért, mintha a családomat vesztettem volna el. A Vígszínházban most zajlanak a próbái a Danton halála előadásnak. Alföldi Róbert rendezi, Stohl András és Hevér Gábor is játszik benne. Hiába gondoltuk azt, hogy lelkileg felkészültünk, azt látom, még mindannyian kapkodjuk a levegőt. Még keressük önmagunkat az új helyzetben.
R: Egy korábbi interjúdban arról beszéltél a magyar színjátszással kapcsolatban, hogy az az európaihoz képest jóval klasszikusabb és szövegcentrikusabb. A Nemzeti Színház ebben is elmozdulást jelentett?
LZs: Az előadások többsége hagyományaiban, stiláris jegyeiben itt sem vált el a hagyományos „szöveg-színháztól”. A nagy ereje abban volt, hogy utat talált a nézőkhöz. Olyan problémákat feszegetett nagyon nyitottan, amelyek rengeteg emberben találtak hasonló rezgést. A színház utolsó két évét azért emelem ki, mert Alföldi rengeteget változott a kezdeti évekhez képest. Érzékelni lehetett, hogy darabválasztásaival egyre erősebb párbeszédet, vitát akart a nézőkkel. Bár erről mi sosem beszélgettünk, úgy érzem, ebben változott leginkább az első évhez képest. Nagyon fontossá lett számára, mit akar mondani a közönségnek. S ezt érezte meg a közönség. Még egy adalék a Nemzetihez. Épp az István, a királyt próbáltuk, amikor nyilvánosságra került, kik szerepelnek a kritikusdíj jelöltjei között. Bár biztos erre is lesz majd magyarázat, úgy gondolom, nem véletlen, hogy ennyi felterjesztést kapott a Nemzeti. Az első gondolatom az volt, hogy drukkolok Znamenáknak.
 Udvaros Dorottya és László Zsolt A szív hídjaiban |
R: Többször kellett kényszerből – ilyen volt az Új Színház is -, mint saját akaratodból váltanod. Mi kell ahhoz, hogy önszántadból állj fel?
LZs: Érzem, tudom, mikor unjuk már egymást.
R: Ez volt a Radnóti Színház?
LZs: Igen, akik akkor, egy időben jöttünk el, megéreztük, hogy lezárult a színház egy korszaka. A főiskola elvégzése után többen szerződtünk a Radnótiba. Fontos időszaka volt az életemnek, de vége lett. Annyi mindenen, igazgatón, rendezőkön, a darabokon múlik, hogy mitől jó egy társulat. De ha azt érzem, már nem visz előre, váltanom kell.
R: Az állandó társulat mellett mindig játszol más helyeken is. Nyáron mutatta be az Orlai Produkció A szív hídjai előadást. A más műfaj, a más társulat, a kis kilépések miatt fontosak ezek az előadások?
LZs: Fontos az is, hogy néha más műfajban is kipróbáljam magam. Ezért kacérkodtam a mozgásszínházzal egy időben. Olyan varázslatos, érzéki műfaj a tánc. Ezt kőszínházban nem tudtam gyakorolni. Azt hiszem, a tánc, a mozgás egészen más rendezői gondolkodást jelent.
R: Az általad játszott szerepek, s amilyen belül vagy, mintha nem lenne mindig összhangban. Kitörési vágyad is, hogy máshol is dolgozol?
 Stohl András, Alföldi Róbert, Tenki Réka és László Zsolt az Angyalok Amerikában című előadásban. |
LZs: Az elmúlt néhány évben végre eljátszhattam szélsőséges karaktereket is. Alföldi Róbert osztott rám először negatív szerepet, antihősöket. Felszabadító érzés volt. Lubickoltam az általam addig nem ismert figurákban. A Bányavirág érdekes kísérlet, de kezdettől azt éreztem, nem passzol rám a szerep. Feszengek benne. Ugyanezt éreztem Háy János A Senák című darabjában is. Hihetetlenül élveztem az előadást, de nem tudtam átlépni a saját korlátaimat.
R: Hogy működsz ilyen helyzetben?
LZs: Olyan, mint amikor megtudja az ember, hogy halálos beteg. Ugyanazokat a stációkat járom be: a tiltakozásét, a tagadásét, a kétségbeesését… És a rendező néha tud segíteni, de általában nem.
R: Sokszor vagy kritikus, olykor elégedetlen magaddal. Ez megnehezíti a szerepre való készülést?
LZs: Nem könnyíti meg. Bár ezekben az előadásokban, a Bányavirágban és A Senákban is jó volt játszani, többször éreztem, égek magam előtt, más is látja, hogy rossz vagyok, hazudok.
R: Mikor érzel elégedettséget?
LZs: Az elmúlt öt év egyik legnagyobb ajándéka az Angyalok Amerikában előadás volt. Annak ellenére, hogy alkatilag tőlem távol áll a szerep. Olyan szélsőséges figura, akit egészen kívülről láttam s tudtam megformálni. Andrei Serban rendezte, akivel fantasztikus volt a közös munka. Folyamatosan megbeszélte velünk az előadást, odafigyelt minden rezdülésünkre, hangulatunkra. Állandóan nyugtatott bennünket, hogy jó lesz. Én arra szocializálódtam, hogy a rendezők azzal piszkálnak, hogy miért nem vagy jó. Fantasztikus volt a próba minden pillanata.
 László Zsolt és Stohl András a Bányavirágban. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu |
R: Zárkózott alkat vagy, nem az, aki meg akarja mutatni magát.
LZs: Volt egy időszaka az életemnek, amikor úgy éreztem, ha nem lenne a színpad, kezeltetni kellene magam. A színészet rengeteg lehetőséget ad arra, hogy szelepeket nyisson. Hogy el tudjam mondani azt, amit a civil életben nem lehetne büntetlenül megtenni.
R: Te, aki magaddal kritikus vagy, hogy viseled a kívülről jövő kritikát?
LZs: Rólam nagy igazságtalanságot nem nagyon írt kritikus, nem izélgettek. Ha a kritika nem igazságtalan, még ha nem is jó, tudomásul veszem. Pontosan tudom, az adott előadásban mennyi munka volt, milyen. A rosszindulatú írás, volt erre is példa, hosszú évekre bennem marad.
R: A Nemzetiben eltöltött tizenegy év után nagyon nehéz lehet váltani. Foglalkoztat, hogy a közönség utánatok megy majd Székesfehérvárra is?
LZs: Ennyi időt még sohasem töltöttem egy épületben. A társulat is majdnem végig ugyanazokból állt. A székesfehérvári Vörösmarty Színház, ahová most szerződtem, egy újraformálódó társulat. Ez olyan motiváció, ami megkönnyítheti a váltást. Sokkal jobb, mint ha egy már működő társulatba kellett volna beilleszkednem. Az meg különösen megható, hogy sokan jelezték, jönnek majd Fehérvárra is. De szorongás is, mert felelősséget jelent, a minőség felelősségét. A társulat többségével már dolgoztam, így a régi-új közeg megkönnyíti a váltást.