Akadtak sokkal durvább párharcok és rivalizálások is az F1 történetében, de tény, hogy Niki Lauda és James Hunt 1976-os versengésében minden együtt volt ahhoz, hogy egy világ ámuldozzon szájtátva a szappanopera aktuális részein: két izgalmas, eltökélt, jellemében nagyon más főszereplő, dráma a köbön, váratlan fordulatok, hajmeresztő cliffhangerek, szerelem, halál és intrika. 

Ron Howard filmje nem sokat teketóriázik, és in medias res azonnal belecsap a lecsóba: a kezdő képsorokon már a hírhedt Nürburgringen vagyunk, a zöld pokolban, ahol a Patkány gúnynévre hallgató Lauda egy percen keresztül égett a Ferrarijában és majdnem otthagyta a fogát. Innen tekintünk vissza a kezdetekre, a két pilóta alacsonyabb szakosztálybeli szárnypróbálgatásaira, majd a német nagydíj újabb érintésével haladunk tovább egyenesen az időben, egészen a ’76-os vébé utolsó futamáig. 

A Hajsza a győzelemért egyszerre szállítja a nézőknek az autóversenyek izgalmait és a két főhős jelleméből fakadó konfliktusokat – pilótáink különbözőbbek már nem is lehetnének. A McLaren brit üdvöskéje, James Hunt (Chris Hemsworth) a laza aranyifjú, a nők kedvence, a vásott kölyök, aki minden veszélyes helyzetbe belemegy a pályán, csak hogy övé legyen a végső győzelem; Lauda (Daniel Brühl) a céltudatos, precíz osztrák, a szerelők álma, aki egy kör után képes megmondani, mit kell átállítani a versenyautón. A futamokhoz, a rivalizáláshoz, a biztonsághoz való hozzáállásuk messze túlmutat ezen a benzingőzös világon: a filmben két életfilozófia csap össze egymással, ami nem csoda, hiszen a Forma-1 – ha tetszik – az egzisztencializmus tökéletes kvintesszenciája: minden újabb verseny az élet újabb határhelyzete, szembenézés a halállal.

A két színész egyszerűen pazar a szerepében: Brühl idegesítően magabiztos fapofa, szakszerű, fanyar és visszafogott, aki a lassú építkezésben és a tökéletesedésben látja a versenyzés, vagyis az élet értelmét. Hemsworth ezzel szemben a carpe diem elvét hasznosító, szeretnivaló, hedonista fenegyerek, aki ugyanúgy nem érti, miféle öröm származik abból a fegyelmezettségből, ahogyan Lauda él, mint ahogy Lauda számára sem világos, miért olyan forrófejű Hunt, és minek pazarolja el a versenypályákon túl az energiáit. Mindketten hősök, akik a puszta létükkel, eltérő életfilozófiájukkal inspirálják, alakítják a másikat: győzni kell a következő kanyarban, a következő futamon, hogy bizonyítsák egymásnak, nekik van igazuk. 

A mozi mesterien illeszti be az archív felvételeket a történetbe – a hírhedt nürburgringi baleset az egyik jelenetben a maga valóságában is látható, de a hajdani monzai nagydíj kordokumentumai is szinte csont nélkül csúsznak át a filmbeli fikcióba. Anthony Dod Mantle operatőr minden hajtűkanyarban és célegyenesben jelen van, ugyanúgy megmutatja a F1 tévéközvetítésekről jól ismert hatásos képeket (sisakra erősített kamera, felülnézet a boxutcáról), mint ahogy egyedi helyekre is berakja a kameráját: bemászik a vázszerkezet alá vagy a motorba. A különböző nézőpontokat is roppant jó érzékkel váltogatja ¬– legszuggesztívebben ez talán a japán nagydíjnál mutatkozik meg: ami a külső szemlélőnek kellemetlen időjárási körülmény, az a pilóták szemszögéből áthatolhatatlan, életveszélyes esőfüggöny.

Az archív felvételeken túl (a film végén, természetesen a két pilótát is láthatjuk eredeti képeken) külön érzelmi többletet ad a filmnek, hogy narrációval nyitunk és zárunk – Peter Morgan forgatókönyvíró ezzel a húzásával, no meg azzal, hogy a narrátor beszámol a ’76-os idényt követő újabb fordulatokról is, könnyedén eléri, hogy az arra érzékenyebb néző suttyomban egy-két könnycseppet is elmorzsoljon a stáblista alatt. 

Ron Howardot bevallottan két dokumentumfilm, Asif Kapida Ayrton Sennáról készített 2010-es alkotása (Senna) és a Rolling Stones turnéjáról szóló Gimme Shelter inspirálta a Hajsza a győzelemért megalkotásakor. Az előbbi – mely egy sokkal durvább rivalizálásnak (Senna és Alain Prost) a krónikája – a brazil világklasszis és a francia „Professzor” versenyről/életről vallott filozófiájától kezdve az eligazítások feszültségein és vitáin át a nyilatkozatháborúkig, tényleg tetten érhető Howard filmjében. Mindez azonban semmit sem von le a Hajsza a győzelemért érdemeiből, sokkal inkább azt bizonyítja, hogy a rendezőnek kifejezetten jól áll az a fajta dokumentarista, krónikamondó elbeszélésmód, ami már a Frost/Nixon kapcsán is jellemezte.