Vidovszky György: Nem gondolom, hogy külön kellene kezelni. Minden színházi előadás esetén illik tudni, hogy mi a célközönség, hiszen más összetételű közönséget ér el egy vidéki nagyszínház, mint mondjuk a Radnóti egy-egy előadása, és ezzel a rendezőnek tisztában kell lennie. Nekem is tudnom kell, hogy milyen korosztályú gyereknek szól az előadás – ez egy általános szempont, ebben nincs különbség. Tény viszont, hogy a gyerek- és ifjúsági előadás tematikájában nagyobb kötöttség van – itt kevésbé érvényesülnek társulati vagy karrier szempontok, ennél fontosabb a pedagógiai aspektus. Abban, hogy az utóbbi pár évben szakmailag jobban felfigyeltek erre a műfajra, benne van az is, hogy a „nehéz” színházból érkeztek olyan alkotók, mint Pelsőczy Réka vagy Scherer Péter. És segített az is, hogy az NKA külön támogatja az ilyen jellegű előadásokat, és ezzel elkezdődött egy tendencia: a „felnőtt” színházak – a Bárka után az Örkény, Katona – elkezdtek komolyan foglalkozni ezzel a területtel. 

VGy: Ezek a szövegek komolyan vették a fiatal olvasót, mert súlyos dilemmákat és szélsőséges helyzeteket hoznak föl, és nagy erkölcsi döntések születnek bennük – miközben mindez irodalom, nem rosszízű vagy didaktikus, semmilyen értelemben. Az egész úgy kezdődött, hogy a Vörösmarty Mihály Gimnázium drámatagozatán tanítottam hosszú éveken keresztül, és ott jöttem rá, hogy a kamaszok sokkal érettebbek, mint azt korábban gondoltam. Egy diákszínjátszó fesztiválon az ember csak hüledezik, hogy az előadások mennyire formabontóak, igényesek, a témáik, a kérdésfelvetéseik mennyire lényegbevágóak. Az a frissesség és szemtelenség, ahogy feldolgoznak egy történetet, egészen más, mint, mondjuk, az, ahogy tizenöt éve „a nekik szóló” gyerekszínház gondolkodott. Én az ő igényeiknek szeretnék megfelelni, őket meglepni, szellemileg provokálni. 

VGy: Egy-két kivételtől eltekintve a klasszikusoknak is mindig új szöveget írtunk. Például A Pál utcai fiúkat, A legyek urát Deres Péterrel írtuk át – az Iskola a határont, a Fanny és Alexandert Gyarmati Katával. Vagyis azt is mondhatnám, hogy minden esetben kortárs szöveggel dolgoztunk. Ráadásul sokszor olyan alapanyaghoz nyúltunk, aminek nem volt színpadon előzménye, ezért szabadabban gondolkodhattunk. Tasnádi Istvánnal is sokáig terveztük, hogy átírjuk a Gépnarancsot, aztán elvetettük, mert rájöttünk arra, hogy van nekünk saját történetünk, amit el lehet mesélni, és az egészen másként tud szólni. Az így született, közös előadásainkkal közelebb kerültünk a jelenhez és a hazai közeghez. Kétségtelenül eltolódott most az érdeklődésem ebbe az irányba. 

VGy: Ez jellemzi az egész életemet. Most Dublinban élek, de Budapesten dolgozom, Kaposváron tanár úrnak szólítanak, máshol rendező vagyok. Talán kicsit bújócska is; az ember mindig el tud bújni a másik szerepébe, kívülről nézni, és onnan táplálkozni. Bízom abban is, hogy ez a rátekintés megőrzi a frissességet. Nekem a színház nem választott pályám, hanem ide keveredtem, és aztán ez lett a hivatásom. Egy előadásban alkotó vagyok, és rögtön utána a feldolgozó drámafoglalkozáson már tanár leszek. Állandó munkatársam, Gyevi-Bíró Eszter ugyanilyen. Mindketten tudjuk: a színházi estnek csak akkor van vége, amikor elment az utolsó gyerek is a drámafoglalkozásról.

VGy: Igaz. Mindkettő tézis-dráma, arról, hogy ha ilyen könnyen feladjuk önmagunkat, egy csoport elvakult tagjaivá válunk-e? A legyek urához képest A harmadik hullám közelebb hozza ezt a kérdést, és azt látom, hogy a közönség számára ez most könnyen átélhető. Amikor előadás előtt találkozunk a diákközönséggel, sokszor azt se tudják, mire jöttek: zsizsegnek, susognak, hiszen a tanár néni választotta ezt a darabot nekik, tehát ők ellenérdekeltek, és nekünk innen kell nyerni. Miután végignézik az előadást, általában megdöbbent gyerekekkel ülünk le beszélgetni, akik közül nagyon sokan hitetlenkednek, hogy ugye nem létezik, hogy ez így megtörténhet. Bár sok szempontból elégedetlen vagyok az előadással, de minden esztétikai fenntartásomat háttérbe helyezem, mert azt látom, működik, amit akartunk. Azt gondolom, most nagyon fontos, hogy a színházak közvetve vagy közvetlenül reagáljanak arra, ami ma a magyar társadalomban történik. A kritikusdíjra való jelölést is egy kicsit ennek tudom be.

VGy: Bennem nem. Voltak és vannak kritikák, amikről – még ha negatívak is – az ember tudja, hogy igazak. Egyszer talán MGP írt valami elmarasztalót A legyek uráról, az elejét illetően. És utána újraírtuk, újra próbáltuk, mert megerősítette a bennünk lévő rossz érzést, hogy itt valami nem stimmel; nyöszörög-nyekereg. De a legfontosabb a célközönség visszajelzése: a nézőket mindig kifaggatjuk előadás után, és ez is hozhat változást. Például az Árvácska egyik jelenetében a szereplők úttörő nyakkendőben voltak, és erre több gyerek-néző is rákérdezett, mert számukra nem volt értelmezhető; a felnőtt közönséggel szemben fogalmuk sem volt, hogy mit jelent az a piros kendő, csupán zavaró tényező volt. Ki is hagytuk.

VGy: Az ír rendszer nagyon különbözik a miénktől. Itt befogadó színházak vannak és független produkciók, állandó társulatok meg alig. Bár már két előadást rendeztem itt, de csak akkor tudnék folyamatosan dolgozni, ha létrehoznék egy társulatot, és működtetném. Ehhez viszont nemet kellett volna mondanom otthoni feladatokra, amikről viszont nem akartam lemondani. Ezért Írországban másként alakult az életem: tanítok, például, most októbertől színészmesterséget a St. Patrick Egyetemen, és elsősorban családapa vagyok.