A szerzői előadásnak mindig megvan az összehasonlíthatatlan varázsa: sokak szerint az igazán autentikus interpretáció az íróé. Spiró György és Parti Nagy Lajos egyaránt tapasztalt előadó, a színházi hatásmechanizmus kiváló ismerője, színpadi jelenlétük természetszerűleg megkomponált produkció. 

Ülnek egy letakart asztalnál, a zöld olvasólámpa fényénél az Uránia öblös színpadán, csak az arcukat világítják meg a reflektorok, s a nézőtér néma csöndben hallgatja őket. Spiró hosszú novellát olvas fel, úgy rémlik, nem régi az elbeszélés, szó esik benne ellenzékről, kormánypártról, árvízi helyzetről, megvett ellenzéki sajtóról és csúfos demagógiákról, amelyek átitatják az úgynevezett közéletet. A hangnem szarkasztikus, a tónus visszafogottan gunyoros, de Spiró érzelemmentes tárgyilagossággal, mintegy racionális szenvtelenséggel olvassa fel a novellát, mintha csak valamely tudományos szakszöveget ismertetne; a metsző gúny, a vitriolos társadalomkritika persze átüt a szövegen.

S máris Désék hangszeres párosa következik, a lírai, groteszk vagy súlyos, hideg futamok valamiképpen párbeszédhelyzetbe kerülnek az elhangzott mondatokkal. Dés László elnyújtott, virtuóz improvizációi, ahogy kicsit meggörnyedve, szenvedélyesen fújja csillogó szaxofonját, az érzelmek roppantul széles amplitúdóin mozognak. Az éles, tompa, csúsztatott hangok, a telt vagy levegős szólamok végtelen áradata valami olyasmit szólaltat meg, amit nem lehet megragadni, leírni, legfeljebb a mélységét, a sűrűségét, a fájdalmát, a humorát, a könnyedségét érezni. 

Dés néha a bal kezébe fogja a hangszert, s jobb kézzel zongorán játszik, máskor cimbalomként használva a zongora húrjait csal elő egészen különleges összhangzatokat. De ez csak technika, a mesterségbeli tudás megnyilvánulása, a lényeg mindig a megjelenített érzelmek intenzitásában, telítettségében, jelenidejűségében rejlik, az örömben, a fájdalomban, a meditációban. Lebegünk, lassan kilépve térből és időből, átlibbenve egy másféle dimenzióba. Dés András prímán együtt halad vele, ütőhangszereivel nem kevésbé virtuózan követi és közvetíti a zene ritmusát, lélegzetvételeit; a kezét és a testét is hangszerként használja, ha kell, ütögeti a combjait, a mellét, összecsattogtatja a tenyereit. Ütős. Bármeddig hallgatnám.  

Aztán jön Parti Nagy Lajos, s a lehető legnehezebb előadói utat választja, nem humoros, frivol, könnyed prózai írásokat olvas fel, hanem lírai opuszokat. Verseket olvasni-hallgatni nagy közönség előtt, mondhatni, némiképp körülményes, s nem is kockázatmentes. Vajon bírja-e a színháznyi publikum figyelemmel, odaadással a verssorok zsongását, meg bír-e teremtődni az az intim és ihletett közeg, s a fokozott koncentráció, ami a lírai művek befogadásához, a ráhangolódáshoz minimum szükséges? Vannak, akik csakis az olvasásra esküsznek, mondván, látni kell a szavak hangalakját, ízlelni a verssorok zenéjét. 

Parti Nagy hangja fátyolos, tűnődő, ironikus, s persze elringat a verszene dallama, a képek zuhataga, a groteszk játékossága. S felhangzanak az ismerős verssorok, mondjuk a Grafitneszből: „Ma bolyhos csönd a nyár, keringő vattazápor, / válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától…” (Nyár, némafilm) Régi, kedves ismerőseink, Tubica és Tubicáné is átcikáznak a horizonton s tovalibegnek. 

Spiró másodjára egy régebbi novellát olvas fel (vajh, mi a régebbi?), egész pontosan az 1994-es T-boy című kötetből, lakonikusan, szárazon; hatásosan, áthallásosan. A Szinopszis című elbeszélésben történetesen a rabok forradalmáról szól a mese. „Nyugdíjazták a börtönparancsnokot, a raboknak azt mondták, válasszanak maguknak újat. Ez váratlan volt, páran érdeklődtek, vajon nem lehetséges-e, hogy inkább kiengedjék őket a börtönből, de azt mondták, hogy erre még egy kicsit várni kell…” És így tovább. Spiró hangjában vidor derű, leheletnyi irónia.  

De aztán megint jönnek Désék és a finom dzsesszfutamok; a gondolatok köré, alá, mellé, fölé érzéki dallamok úsznak, érzelmi villámlások, kaján kisülések. És összefonódik végül szöveg és zene, valami különös, nyárvégi lebegéssé, néha kicsit vontatottan, lassúdad módon, mégis megnyugtatóan és elvarázsolón.