Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A CSODA

Kaposfest – 4. Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál, Kaposvár
2013. aug. 20.
Az idei Kaposvári Kamarazenei Fesztiválon egy napos késéssel megjelenve, azzal a hangversennyel kezdem beszámolóimat, amely az én számomra először szolgált olyan igazi, felvillanyozó, kaposvári zenei élménnyel. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

 

Kelemen-kvartett
Kelemen-kvartett

Az augusztus 15-i esti hangversenyre gondolok, amelynek szép és változatos műsora még csak nem is hozott a fesztiválra oly jellemző formabontó helyzeteket: szemmel láthatóan minden előadó 18 és 70 év között volt, nem voltak különleges világítási effektusok, vetítés, hangbejátszás, és a program is messzemenően erényes maradt. Viszont bemutatkozott a fesztivált idén meghatározó – részint visszatérő, részint most megismert – zenészegyéniségek és együttesek java része. Az angol klarinétos, Matthew Hunt, a tüneményes orosz-görög zongorista, Katia Skanavi, az elvarázsolt francia-angol énekesnő-lantművész páros, Anna Reinhold és Thomas Dunford, a Kelemen-kvartett, és végül az orosz Jakov Kacnyelszon, aki ugyan beugró volt a megbetegedett Olli Mustonen helyett, és csak a fesztivál első felében volt jelen, mégis erőteljes benyomást gyakorolt a hallgatóságra.

A műsor Veress Sándor fúvós Szonatinájával kezdődött, amelyet Sole Mustonen (oboa), Matthew Hunt (klarinét) és Lakatos György (fagott) adott elő. A darab szerzőjének egészen korai alkotása, és a szilárd mesterségbeli tudás mellett – vagy ellenére? – valóban árad belőle a fiatalos frissesség. A csúfondáros nyitótételt megkapó, elégikus lassú követi, s a művet a verbunkos lassú–gyors felépítését követő, parázs jelenetben konkludáló tétel zárja le. Az előadók fölényes biztonsággal és gondos odaadással zenéltek; mindazonáltal Sole Mustonen oboázása inkább volt megbízható, mint élettől sugárzó; két társa sokkal átütőbb benyomást tett a közönségre.

 

 

Thomas Dunford
Thomas Dunford

A nyitószámot Grieg op. 45-ös c-moll hegedűszonátája követte Borisz Brovcin és Katia Skanavi előadásában. A lenyűgöző gazdagságú, magasra szárnyaló nyitótétele és csodálatosan tiszta, népdal-ihletésű lassúja révén sokkal gyakoribb megszólaltatást érdemlő szonáta egymásra érzékenyen reagáló művészek összecsiszolt produkciójaként szólalt meg; Brovcin a mélyebb regiszterben talán kissé öblös-döngő hangon, ám mindvégig kristálytisztán játszott, s maradéktalanul élvezhettük előadásukban a nyitótétel szín- és karaktergazdagságát, a lassú tétel keresetlen egyszerűségét, miközben a talán kissé szertelen zárótételben játékuk fegyelme és mértéktartása volt a leginkább figyelemre méltó.

Majd, két évszázadot visszaugorva, lantdalok következtek XIV. Lajos udvarából, az ott működő kisebb és nagyobb zeneszerzők terméséből. A két fiatal előadó Anna Reinhold és Thomas Dunford volt, akik közül Dunfordot ismerhettük már akár Kaposvárról, akár a Fesztiválzenekar tavaszi barokk koncertjeiről. Fiatal kora ellenére a lant egyik nagy varázslójáról van szó, olyasvalakiről, akinél modern időkben igen kevesen jutottak közelebb a lant lelkéhez: a puha és végtelenül olvadékony dallamformálásnak és az artikuláció, a hangformálás végtelen gazdagságának a tökélyben való egyesüléséhez. Dunford minden hangja lélektől lélekig hatol, miközben játéka a technikai tökély és a szigorú koncentráció iskolapéldája. Partnere, aki – vele együtt – egy-két nap alatt a közönség kedvencévé vált, rokonszenves és egyéniséggel, kisugárzással is bíró énekesnő, aki ráadásul igazán otthonosan is mozgott e barokk lírai gyöngyszemek világában, de nélkülözte Dunford hamvas tökéletességét: hangképzése csöppet gyermeki, szövegmondása pedig nem igazán plasztikus, amit enyhe beszédhibája és a meglehetősen zárt szájjal ejtett magánhangzók indokolnak. Az összhatás mindenestre kedvesnek, bájosnak bizonyult.

 

 

Anna Reinhold
Anna Reinhold

A bevezetőben említett felvillanyozó élménnyel azonban a zárószám, Sosztakovics op. 57-es g-moll zongoraötöse szolgált, Jakov Kacnyelszon és a Kelemen-kvartett előadásában. A g-moll kvintett Sosztakovics azon művei közé tartozik, amelyekben a szenvedés és a szenvedélyek forró lávája a szemünk előtt kristályosodik igazi remekművé, a szerző emberfeletti fegyelmező erejének és kimagasló drámai érzékének segítségével. A nyitótétel és a fúga mérhetetlen feszültségei, magányos pillanatai, pokoli mélypontjai és hatalmas hegyvonulatai, a III. tétel ellenállhatatlan erejű groteszksége, a mélységes tisztaságú Lento, és a játékossággal és egyszersmind rejtélyekkel telített zárótétel egy bármilyen összehasonlításban igen jelentékeny műalkotást rajzol ki. A Kelemen-kvartett és Kacnyelszon mélységes azonosulással és nem mindennapi intenzitással vezetett végig minket ezen a rendkívüli kompozíción – voltaképp nem is tudom, mit emeljek ki ebből a minden ízében maximumra törő és hallatlanul komplex és egymásra építő előadásból. A lélegzetelállító pillanatokat? Egy-egy aprónak tetsző gesztus tökéletes kontrolláltságát? A színek rendkívüli erejét? Nos, azt mindenképpen nyugtáznom kell, hogy az összeszokott vonósnégyes-társaság és a – ráadásul beugrással csatlakozott – orosz zongorista tökéletesen egy nyelvet beszélt, és ezt a nyelvet teljesen összehangoltan beszélte, mintha mindig is ezt tették volna. Igen, a művészet mindig csoda is valamilyen fokon; ezúttal igen magas fokon.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek