Az excentrikus zongorista, Liberace és nála jóval fiatalabb szeretője, a korábban állatidomárként dolgozó Scott Thorson viharos románca hat évet ölelt fel, a hetvenes évek végétől a nyolcvanas évek elejéig tartott. A rengeteg huzavonával tarkított kapcsolatot Thorson (Alex Thorleifsonnal közösen) végül 1988-ban írta ki magából memoárjában Behind the Candelabra: My Life with Liberace címmel. Noha az írásmű nem került a kezembe, mégis az a benyomásom, hogy Steven Soderbergh kiváló adaptációt készített. Nem pusztán a celeblét külsőségeivel briliánsan foglalkozó darab lett az eredmény, hanem a homoerotikus témájú filmek tábora is ékes tétellel gazdagodott. 

A Túl a csillogáson furcsamód egyszerre idézheti Paul Thomas Anderson Boogie Nights-át, valamint Ang Lee (magyarul) hasonló című Túl a barátságon-ját, ám fontos kitétel, hogy egyikkel sem rímel száz százalékban, mindkettőből csak egy-egy lényeges motívumot emel át. Anderson klasszikusából hellyel-közzel a korszak rajza tükröződik vissza ismét: csakúgy, mint fél-független kollégája, az independent filmgyártás (a szex, hazugság, videótól, a Schizopolistól a Buborék vagy a Barátnő rendelésre című opuszokig) és a mainstream produkciók (Ocean’s-trilógia, Fertőzés) között ingázó direktor az évtizedekkel is mimetizálja, nagyjából hol tartanak karakterei. Hasonlóképpen a Boogie Nights-hoz, mintha a Túl a csillogáson is a ’70-es éveket nevezné meg a harmónia időszakának, amikor a konfettik, flitteres ruhák, pazarlás tengerében fut a szekér, míg a nyolcvanas évek leginkább az emocionális elidegenedés periódusa. Lee destruáló western-melodrámájából pedig a sokáig húzódó, valamilyen okból elszakíthatatlan kötelék tematikája lehet ismerős, noha meg kell jegyezni, Liberace és Thorson szerelme nem kidönthetetlen kőszikla, mint Ennis (Heath Ledger) és Jack (Jake Gyllenhaal) szerelme, hanem ellentétek, problémák terepe.

Ilyenképpen le is írhatjuk a Túl a csillogáson egyik kulcsszavát, amely a birtoklásvágy. Liberace, a vén, exhibicionista művész ugyanis mind verbálisan (mézes-mázos szavak tömkelege), mind fizikailag is (ágyjelenetek) magához láncolja ifjú védencét, Scottot, ekképpen pedig a jelenlegi Soderbergh-mozi sikerrel iratkozik fel a bizalomfilmek listájára, elsőrangú celluloid-tanulmány születik a ragaszkodásról, az eldobásról, az önpusztításról, a szomorúságról és a kihasználásról. Tegyük hozzá, a rendező ugyanezzel a tematikával a néhány hónapja bemutatott Mellékhatások című thrillerben is jóra vizsgázott, abban is jelentős szerephez jutott az átverés, a csalafintaság. A kurrens darabban viszont csak és kizárólag, nagyon elegánsan előtérbe helyezve ez a só és a bors: túl vagyunk a csillogáson, nem pusztán a pazarlás (szép angol szóval: excess) az úr, hanem mindaz, ami e mögött lakozik. Nevezetesen az, ahogy a figurák társaikkal bánnak. Soderbergh pedig kiváló metaforákat talál ennek demonstrálására. 

Liberace, az öreg sztár (Michael Douglas lenyűgöző alakításában) parókákkal, kastéllyal, aranyozott kellékekkel, nagy státusszal bástyázza körül magát, röviden alárendeli életét a celeb-kulisszáknak, a magamutogató transzparencia jegyében mozog, így valóban egyenes ági rokona Elton Johnnak vagy éppen Lady Gagának. Ez pusztán a felszín, és az az attribútum, amivel behálózza Scottot: elhiteti vele, hogy magányos, törődésre váró művész, holott Liberace maga a két lábon járó Narcissus-mítosz. Örökké fiatal szeretne maradni, nem akarja elveszíteni dús fekete haját, napbarnított bőrrel, széles mosollyal kíván továbbra is pompázni, Scott-tól pedig ugyanezt várja el, fiatal másává szeretné formálni. Újabb fontos elem a moziban, hogy mégis hogyan avatja bábbá Scottot. Éppen így, vagyis a híresség-élet felszínes tartozékaival, hovatovább, egyenesen a saját ifjúkori arcára formálja Scottot, aki már-már viaszbabává változik a számos plasztikai beavatkozástól. (Csak zárójelben jegyezném meg, hogy a lecsúszott színész, Rob Lowe alakította sebész éppen ugyanolyan külsőségekben élő szétvarrt figura, mint amilyen Scott vagy maga Liberace, ezért hibátlanul illik az udvartartásba.) Hangsúlyozni kell, hogy a film színészfronton sem vall kudarcot. Michael Douglas egyértelműen a film fénypontja, talán a Pokoli hétvége és a Traffic óta először most brillírozik igazán főszerepben. A zongorista szerepében frenetikusan harsány, ugyanakkor Liberace esendőségét is hihetően képes visszaadni. Igazi jutalomjáték az övé. Partnereként Matt Damon már nem ennyire szenzációs, de ő sem szégyenkezhet. Hozzá is fűződnek erős pillanatok, például azokban a percekben, amikor kezd ráeszmélni, hogy ő igazából játékszer a celebritáspalotában, vagy amikor teljesen csalódottan, tajtrészegen kifakad az iránta tanúsított bánásmód miatt.

A Túl a csillogáson pedig arra is szán időt, hogy Scott ellenkezését is bemutassa. „Miért mindig én vagyok a te nőd?” – teszi fel Scott a kérdést egy ponton, így nemcsak a testi kisajátítás, az átoperálás felől, de emiatt is hatásos sztár-kritikaként működik a 

film. (Ráadásul már rögtön a film nyitánya is előrevetíti Scott várható sorsát, amikor is Liberace teszi a szépet új szeretőjének, míg akkori szeretője hátrahagyottan ül a sarokban.) Az pedig már csak hab egy ízléses férfimelodráma tortáján, hogy Soderbergh a szintén maszk mögött élő Liberace-ról is képes lemosni a púdert, vagyis a majomszeretettel csüngő vén amorózót ugyanúgy képes láttatni, mint a halálos ágyán önmaga árnyékaként fekvő, síró beteget. Ezért nem vádolható egyoldalúsággal Soderbergh műve, mivel Scott kényelmetlen élethelyzete mellé odabiggyeszti Liberace igazi arcát is, amit paróka és vagyon fednek, valójában mégis törékeny.

Róluk készített filmet a rendező: két, egymás szimbiózisában élő látszat-emberről, akik felszívódnak az amerikai csillogásban, és sanyargásuk bizarr szerelmi történetként érvényesül. Nem egy pozőrködő melegfilm a juss, hanem egy gyengéd, helyenként igen érzékeny románc birtoklásról, egyedüllétről, végül a halálról és az elválásról. Soderberghet arra figyelmeztették ismerősei, jobb, ha a Túl a csillogásont nem küldi mozikba, ugyanis a hollywoodi stúdióknak túl sok lenne ez a megközelítés. Ehelyett a hírhedten kockázatvállaló HBO vette szárnyai alá dolgozatát – és a kész projekt nemcsak, hogy kifogástalanul belesimul a tévétársaság profiljába, de önmagában is kiváló élmény.