Jevgenyija Kregzsgye

A keretjátékul szolgáló jelenetekben mocskos hulladék borítja a színpadot. A felvonuló színi sokaság ócska műanyag flakonokkal szórja tele a játékteret. Takarítanak aztán rendületlenül, ám valamennyi mindig megmarad a szemétből, mintha csak nem lehetne levakarni. De történik más is, mágikus zenére előtáncolnak a szereplők, s ringatóznak, önfeledten. A halálra ítélt Claudio tánclépéseket lejtve öleli babát váró kedvesét. S hamarosan megismerjük Izabellát, a fertőzetlen tisztaság, a makulátlan erkölcs megtestesítőjét. Lassan kiderül, csak neki van hatalma a zsarnokság, meg a férfiak felett. Igaz, nagy árat fizet érte.

Ki vagy te? – teszi fel a kérdést a dráma kulcsfigurája, Angelo önmagának és mindnyájunknak. A gőgös helytartó paráznaságért halálra ítéli Claudiót, de csakhamar maga is ugyanabba a vétségbe esik. A bátyjáért esdeklő Izabella hamvas ártatlansága felkorbácsolja szunnyadó férfiösztönét. A rideg zsarnok kivetkőzik magából, a lány szüzességét kéri cserébe Claudio fejéért. Zabolátlan, elszabadult játék pereg előttünk, élénk komédiai színekkel, filozofikus kérdésfölvetésekkel. 

A ritkán játszott Shakespeare-drámát originális értelmezésben, nagy lendülettel mutatta be a moszkvai Vahtangov Színház társulata Gyulán. Jurij Butuszov rendezése a végletekig fokozza, s rajzolja meg a szenvedélyek hullámmozgásait. Mintha csak laboratóriumi körülmények között akarná vizsgálni a rendező az emberi természetet, a hatalom ördögi csábítását, a szerelem erejét. Persze igazán távol áll tőle a steril kísérletezés: dúsan habzó, bővérű, vaskos humorba ágyazott, szenvedélyes és reflektált Shakespeare-játékot látunk. S ízig-vérig érzelmes orosz színházat. A hírneves társulat pompás összhangban, bámulatos színészi erővel jeleníti meg a dráma összetett konfliktusait, különleges figuráit. Az Angelót megformázó Szergej Jepisev és az Izabellát játszó Jevgenyija Kregzsgye viszik a prímet (a többi szereplő is intenzíven játszik), az ő egymásnak feszülésük rajzolja fel a konfliktusok hálóját.  

Marija Bergyinszkih

Az igazságosztó herceget és a bűnös Angelót ugyanaz a színész játssza. Takarékos szerepösszevonás okán? Aligha. A két figura tükröződése, egymásba csúsztatása a rendezői gondolat fundamentuma. A vétkes, megvetett Angelo s a konfliktusokat feloldó, derék herceg alakjának összefonódása, azonosulása az evilági gonoszság s az éteri jóság érzéki formája. Általa relativizálódik a kanonizált erkölcs, s feltárul a jelenségek igazi arca.  Butuszov a dráma mélyrétegét állítja fénybe, hiszen végül a herceg ugyanazt kéri Izabellától, mint amire Angelo kényszeríteni akarta. A szerepösszevonásnak dramaturgiai konzekvenciái vannak. Butuszov rendezése nélkülözni kényszerül így, többek között, a darabzáró kulcsjelenetet, amelyben a herceg és Izabella megsemmisítő bírálatot mondanak Angelo felett. A drámai zárlat némiképp talányos marad, s átemelődik a poézis, a vízió szférájába. Ezúttal a herceg tesz visszautasíthatatlan ajánlatot Izabellának. 

 

 

Szergej Jepisev

Jevgenyija Kregzsgye Izabellája drámai erővel, leheletfinom lélekábrázolással megrajzolt nőalak. A szűzi tisztaságnak, a fertőzetlen érzékiségnek, a lelkesültségnek, s a visszafogottságnak olyan különleges szimbiózisát hozza színre, aminek egyszerűen nem lehet ellenállni. Le is vesz mindenkit a lábáról, foglárt, testvért, uralkodót. Mikor bátyja életéért száll harcba, a szó szoros értelmében megostromolja Angelót. Többször nekifut. A férfi, akár a fadarab. A léhűtő Lucio s a kimért porkoláb közben biztatják a lányt, fújják is, mint a lufit, a lankadó tüzet. Mikor Izabella sokadszorra is nekiront, a férfi élesen megpördül. Innen már nincs megállás. S mikor a lány átnyalábolja Angelót, a férfi reszket, mint a nyárfalevél, cidrizik, görcsbe rándult karokkal, remegő kezekkel védekezik.

Mi történik vele? Miféle delejes erő rántotta magával a látszólag világtól elszakadt, elvarázsolt férfit? A zsigeri érzületeknek nagy szerepe lesz a továbbiakban. Az összecsapás egy pontján a férfi eltátja a száját, valószerűtlenül nagyra. Tátott szájjal hátrál kifelé. Jóformán nem is látszik más az emberből, csak egy végtelenül kitátott száj. Radikálisan megrajzolt, elrajzolt a kép. A felfokozott érzelmek felfokozott gesztikus és mozgásformákban öltenek testet. Ilyen képekből és testjátékokból épül föl Butuszov rendezése. Az Angelót adó, markáns arcú Szergej Jepisev roppant plasztikusan játssza figurája átváltozásait. A szögletes mozgású, érzelemmentes, szürke hivatalnokból csakhamar előbújik a szertelenül randalírozó, begerjedt ifjú. Akrobatikus mozdulatokkal közlekedik, láthatólag nem ura már az érzékeinek, a testének. Az előadás némely epizódja álom-balettbe úszik át; dzsesszfílingben ringva kerekednek táncra a játékosok, ellenpontozva a kimért, szabályozott világ szabatos cselekvéseit. Közben hihetetlenül laza jelenetek sorjáznak. Mondjuk, kiráncigálják börtönlyukából a kivégzendő Bernátot (Viktor Dobronravov). Parancs szerint vinnék akasztani. Az öntudatos fiú, gyűrött fehér ingben, vagány kalappal a fején, elküldi a foglárokat a francba. Most nem érek rá. Piáltam egész éjjel, nem vagyok felkészülve a halálra. Visszabújik a lyukba. Bentről dulakodás hangja hallatszik. Így is jó, megmenekül Bernát. A hóhér (Leonyid Bicsevin) elegáns, szigorú úr. Szenvtelenségében is félelmetes. Alkalmi segédje csélcsap, víg kedélyű csaposlegény (Jevgenyij Koszirev). 

Fotók: Kiss Zoltán. Forrás: Gyulai Shakespeare Fesztivál

Mikor az esdeklő Izabella másodszor jelenik meg Angelo színe előtt, a férfi kétségbeesetten védekezni próbál. Végtelenül hosszú asztalt épít védőbástyaként. Összetolja a kéznél levő bútorokat, művirágokat helyez rájuk. A végébe ülteti a megszeppent Izabellát. De így sem bírja türtőztetni magát, fellobban benne a vágy, s elkezdi kergetni a lányt. Rohangálnak körbe-karikába. A férfi, mint magából kivetkőzött, megzakkant hím. A lány, mint a szűzi erényét védő űzött ártatlanság (aki azért picit élvezi is a vonzerejét). A férfi szétrúg, szétdobál mindent, röpülnek a virágcserepek, bukdácsolnak a tárgyak között, s mikor utoléri a lányt, úgy szorítja magához, mint ragadozó az elejtett zsákmányt. Mikor Izabella hírt kap, hogy fivérét, Claudiót kivégezték, bomlottan elkezd rohanni a színpadon körbe, körbe, úgy, mint Nekrošius Hamletjében a meghasadt lelkű Ophelia. S mikor a játék végén maga a herceg kéri a kezét, fuldokolva nevetni kezd, de ömlik a könnye. Kiröhögi önmagát, a nyomorúságát, s a férfiakat, akik mindig ugyanazt akarják. Meg a hatalmasok diktálta világrendet, amelyben az erkölcs mibenlétét is az aktuális hatalom jelöli ki.  

Robbanékony erő, hetyke báj, macsós lendület, meg némi érzelmesség hatja át a játékot. A nagyhírű előadást a The Guardian tavaly az év londoni színházi eseményének nevezte. Butuszov és színészei takarékosan használják a színpadi eszközöket, ám annál nagyobb élvezettel bontják ki a szenvedélyek motivációit, működési mechanizmusait. Néhány tonettszék, fekete asztalkák, s az artisztikus világítás révén a játéktér elemévé emelt ódon szögletek: ennyiből áll a díszlet. A premier élvezeti értékét némiképp rontotta a nyár közepi, csípős hideg. A várszínház falai közt időnként szél támadt, s lengette a magasban a történelmi zászlókat. Ám a kitartó nézők, mint már annyiszor, most is unikális világszínházi produkciót láthattak a Shakespeare Fesztiválon.