Formanek Csaba azok közé a megszállottak közé tartozik, akik valószínűleg egy lakatlan szigeten is színházat csinálnának. A nevéhez fűződő Radikális Szabadidő Színház cserélődő-változó alakulata osztozik vele a kényszerű nomádlétben, ha összefutunk, tájékozatlanságomat rejteni próbálva óvatosan érdeklődöm, hogy éppen hol dolgoznak. (Szolgálati közlemény: most a Super8 Pincében.) Mert dolgoznak, szüntelen, efelől semmi kétségem, a bemutatólistát elnézve tán kicsit túl sokat is. Vagy éppenséggel túl keveset? 

Mert most például a Formanek Csaba, Ilyés Lénárd, Pignitzky Ádám trió jegyezte Halottaskönyv számomra egyszerre túl sok és túl kevés. Az jó, hogy a címbe bekéredzkedő Tibeti halottaskönyvhöz már alig van köze a látottaknak, az kevésbé, hogy nemigen érzem azt, hogy a színpadról ránk ömlesztett ötletparádénak határozott irányai lennének. Az ötlet akkor hatékony a színházban, ha nem kilóg, hanem belesimul az előadás szövetébe. Amikor pedig ennyi minden jut az alkotók eszébe, akkor muszáj lenne válogatni, eldobni a kevésbé jót és kiemelni a kiválót. Mert az csodálatos, ahogy perceken át megállíthatatlanul zúdulnak a rizsszemek a papírernyőre és az alatta gubbasztó szerzetesre, vagy az, amikor az orosz katona a láthatatlan, mégis jelenlévő hófúvásban erejét megfeszítve menetel, de ez a másfél óra nem bővelkedik hasonlóan erős pillanatokban.

Ami sok, az sok: ez már Gergye Krisztián Társulatának eddig mindösszesen csupán háromszor játszott Opera amoraléja kapcsán jut eszembe. A rendező-koreográfus elmélyült kultusztörténeti stúdiumainak és legújabb kori politikus érdeklődésének lényeges állomása a túlzást műve alapkövévé változtató, nagyoperai eszköztárat működtető megaprodukció. Déjà vu-je is van sok nézőnek, például annak, aki előző nap még a szentesi gimisek utcaszínházát látta: helyzetek és szereplők köszönnek itt vissza. Meg annak, aki újságot olvas, híradót néz, és már unja, hogy a hivatalosságok folyamatosan hülyének nézik: üres jelszavak és öntelt gazdáik integetnek nekünk a színpadról. 

És persze azoknak is ismerős ebben a zsúfolt térben minden, akik harminc éve még vagy már ott tomboltak az A.E. Bizottság klubkoncertjein. Merthogy a képzőművészekből szerveződött, önironikus öndefiníciójuk szerint „szabadidő-zenét” játszó legendás csapatra emlékezik és emlékeztet Gergye és népes, ezúttal színészekből, táncosokból, zenészekből és operaénekesekből komponált alkalmi társulata. Választott módszere megszokottan, ám megunhatatlanul pofátlan: kultúrákat, idősíkokat, műfajokat, színházon belüli és azon kívüli nyelveket ugraszt egymásnak, hogy közben figyelje azoknak a nézőre gyakorolt hatását. A végletes alkotói módszer révén látszólag egymást kizáró regiszterek kerülnek intim közelségbe. 

Ami igazán értékessé, egyben végtelenül szórakoztatóvá teszi ezt a szörnyen dühös produkciót, az az, hogy Gergye elszánt indulata és tapintható kétségbeesése intenzív, felszabadító színházi élménnyé tud változni. Mintha csak azt üzenné, hogy most már semmi szükség a sorok közötti, cinkos üzengetésre: ehelyett tessék végre magukat a sorokat figyelmesen elolvasni. Aki a feladatot komolyan veszi, annak jutalma a dermesztő felismerés: egy helyben állva rójuk köreinket. 

A nagyon kevésből hoz létre valami fenségeset a soron következő, apró üres térre, egyszerű ablaktáblákra és színes festékekre kiszabott előadás. Távolabbi múltból merít, másik legendára épít az idei THEALTER díszvendégének, Horváth Csabának a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves fizikai színházi rendező-koreográfus osztálya hét tagjára készült, fesztiváljáró Toldija. Ami számomra itt és most reveláció: a közel kétórás produkcióban emberfeletti teljesítményt nyújtó egyetemisták fegyelme, pontossága, figyelme megrendítő tapasztalat. A fiatalok nem végrehajtanak, hanem teremtenek: szívvel-lélekkel, meg főleg testtel dolgoznak azon, hogy a lenyűgözően színpompás világ felépüljön.

Már megint egy olyan előadás, ahol szinte lehetetlen, mert teljesen fölösleges szétszálazni szöveget, zenét, mozgást – Arany János veretesnek mondott, emiatt múzeuminak elkönyvelt, de valójában nagyon is mai verssoraihoz magától értetődő természetességgel kapcsolódik Horváth Csaba elemi erejű, expresszív mozgásanyaga és Dresch Mihály katartikus ösztönzenéje. Nincs itt se kikacsintás, se aktualizálás, se ujjal mutogatás, és a dolog mégis működik, nem is akárhogy: erős, tiszta, dús színház születik a semmiből. 

A hétfő estét a szlovén sztárcsapat, a tavalyi debütálásuk után Szegeden újra fellépő Via Negativa zárja a Régi Zsinagógában. A Balkán kapcsolat című, bő kétórás, tömény est valójában három rövid, egymáshoz kapcsolt és egymáshoz kapcsolódó szekvencia. Bojan Jablanovec rendezte a néző türelmét, fizikumát, agyát alaposan próbára tevő etűdöket, melyek teória és praxis színpadon csak minden szökőévben érdekes együttműködtetéséről fogalmaztak meg ellenállhatatlanul mulatságos, mégis elgondolkodtató kérdéseket. És a csapat aprólékos, több éve kitartóan művelt elméleti kutatásai során alapvető dilemmák kimondásáig jutott el: hol a határ színházi előadás és performansz között? Mi a művészet helye és értelme a mai kor társadalmaiban? Mit jelent és mire való a test a színpadon? 

Az első két rész tulajdonképpen a performansz kultikus tegnapjának állított szigorúan mai (mindig aznap esti) hommage: a Mit mondott nekem Joseph Beuys, mialatt döglötten hevertem az ölében című jelenetben az a bizonyos legendás, kimúlt nyúl (Boris Kadin) számol be tapasztalatairól, amelyik/aki Beuys 1965-ös düsseldorfi vernisszázsán „végighallgathatta” a kiállított művek ismertetését a művésztől, miközben a közönség nem kapott bebocsátást a térbe. Aztán a Játék fogpiszkálókkal című jelenetben jön az „új Marina Abramović”, vagyis Kristian Al Droubi, hogy társával megismételje a performanszművészet nagyanyjának legendás, késes produkcióját, miközben a fejük fölött egy 2007-es, zadari előadásuk képsorai pörögnek vagy állnak. A könyvekből és videókról ismert múlt és a szemünk előtt, csak nekünk, csak most létrejövő jelen között tágas átjárók nyílnak a szellemes, okos konstrukció láttán. Az utolsó, Interjú a művésszel című kétnyelvű előadásban Al Droubinak a Bojana Kunst filozófus szerepébe bújó Orcsik Roland tesz fel kimerítő kérdéseket. A szír és szerb felmenőkkel büszkélkedő fiatal férfi az agyonbonyolított, a kortárs filozófia nagyágyúinak neveitől és téziseitől roskadozó kérdésekre az egész testével felel. Beszédes gesztusaiban tréfa, szatíra, irónia. És persze mélyebb értelem.