Jelenet az előadásból |
Bogusławski (Bíró József), miután kizsarolta és gondosan felmarkolta kiugró fellépti díját, azonmód mesterkurzust tart színésztársainak Molière-olvasásból. A hosszúra nyúlt lecke nem minden tanulság nélkül való itt, a Varsótól távoli provincián, ahol „nem kell jól játszani. És mert nem kell, hát nem is lehet”. Ezt Kamińska (P. Magyarosi Imola) mondja, a „vilnai csillag”, aki menekülne szépen kibélelt egzisztenciájából, megszökne az agg Mesterrel, hogy új életet kezdjen. Bogusławski jelenléte alaposan felbolygatja a helyi viszonyokat. Tán még a súgó is jobban kezd súgni.
Bíró József |
A jobb sorsra érdemes Każyńskit Nemes Levente adja: űzött, hajszolt színidirektort hoz színre, aki láthatólag nem ura a helyzetnek, sem a színházában, sem a „nagypolitikában”. Pedig ettől függ létük, egzisztenciájuk: a kisstílű „nagypolitikától”, az uralkodói kegytől. S jönnek, hosszú tömött sorban, a színésznők, mindannyian a Mester jóindulatát, a férfi rokonszenvét keresve. P. Magyarosi Imola elomlóan szenvedélyes Kamińskája hamar kiábrándul belőle, de még a búcsújelenetben is utazókofferrel flangál, szemében a kétségbeesés, a felindultság riadalmával. A vehemens Skibińska (D. Albu Annamária) empatikusan igyekszik követni a férfi instrukcióit, a törékeny Pięknowska (Benedek Ágnes) egy pillanatra hajlamos elhinni, hogy neki is lehet szerelmi esélye. Hosszú évtizedek rezignált bölcsességét, s a nemes veretű, patinás színjátszás stílusát közvetíti Molnár Gizella Hrehorowiczównája.
Jelenet az előadásból |
A produkció truvája a hatalmi, s a színházi viszonyrendszer sokoldalú, árnyalt bemutatása. Az uralkodó megjelenését, s az eljátszott Tartuffe-részletet már a nézőtérről figyeljük, s valódi előadás pereg előttünk: ironizált, idézőjelek közé helyezett formalista látványszínház. Hófehér háttér előtt, fekete, barokk ruhakölteményekben (Bianca Imelda Jeremias) pompáznak az ünnepi ripacsérián demonstrálók. Elszabadult komédiázás kezdődik a Keresztes Attila markáns rendezői kézjegyét mutató, sűrű drámaiságú, virgonc jelenetsorban, minden pillanatában elemelt, reflektált játék; gunyoros vallomás a mesterségről, a kiszolgáltatottságról, az élethalálharcról. A Gubernátor köztünk, a nézők közt állva fogadja a társulat s a színészlegenda hódolatát. Derzsi Dezső snájdig, merev tekintetű, jéghideg hivatalnoka bólogatva hallgatja a besúgó udvari nyalonc, Chodźko, a kritikus (Kolcsár József) lelkes, kozmetikázott mondatait. Mire Bogusławski csele a maga ördögi mivoltában kiteljesedik, izgatott rohangálás kezdődik a széksorokban, kiront a Gubernátor, nyomában a kétségbeesett direktorral s a hatalmi sleppel. Mikor előtámolyog a vérző fejű Rybak (Mátray László), hogy beszámoljon lefogatásáról, megveretéséről, s a neki szegezett mondatról, miszerint „magából nem lesz mártír, hiába is szeretné”, már meg is érkeztünk a hetvenes évek végének Kelet-Európájából az ezredelő kusza jelenébe.
Fotók: Tamási Áron Színháza |
Major Tamás Bogusławskija szenvedélyes, villogó szemüvegű szent szörnyeteg volt, aki hajlott kora miatt is tiszteletet parancsolt. Bíróé visszafogottan hűvös intellektus, aki úgy játszadozik a társulattal, mint macska az egérrel. Major rájátszott élet-szerepére, s csúfondárosan szatirizálta színészi modorát, settenkedő, öreges lépteit, szögletes gesztusait. Bíró hideg racionalizmussal, erőtől duzzadóan játssza el, mintha csak a szerep érdekelné, meg a kicsikart súlyos summa. Miközben ragadozó módon, ádázul figyel társaira, hiszen tudja, hogy a színházcsinálás csapatjáték. Te itt, fiam, mintegy a rendező szerepében tündökölsz, vetette oda Major, majdhogynem szótagolva a kulcsszavakat, saját hanghordozását is ironizálva, az ideges direktornak, akit Sinkó László játszott, lehengerlő vehemenciával. Bíró Bogusławskija empatikusan közelít a színigazgatóhoz, akit respektál is valamelyest, de azért megtartja a három lépés távolságot.