JÖNNEK A BÁJOS KONTEXTUSOK

Szemben velünk a nézőtér. A színpadról nézzük, ahogy próbálnak a színészek Vilnában, egy eléggé lepukkant játéktérben. Bogusławski, a vendégjátékra érkezett legendás nagy mágus a távoli széksorok széléről figyeli, ahogy munkálkodik a műszak, felvonulnak a kellékesek, az ügyelő, a súgó, s elkezdődik a próba. Csak Hrehorowiczówna (Molnár Gizella), a társulat idős dámája ismeri fel a rejtőzködő Mestert. 

Jelenet az előadásból

Bogusławski (Bíró József), miután kizsarolta és gondosan felmarkolta kiugró fellépti díját, azonmód mesterkurzust tart színésztársainak Molière-olvasásból. A hosszúra nyúlt lecke nem minden tanulság nélkül való itt, a Varsótól távoli provincián, ahol „nem kell jól játszani. És mert nem kell, hát nem is lehet”. Ezt Kamińska (P. Magyarosi Imola) mondja, a „vilnai csillag”, aki menekülne szépen kibélelt egzisztenciájából, megszökne az agg Mesterrel, hogy új életet kezdjen. Bogusławski jelenléte alaposan felbolygatja a helyi viszonyokat. Tán még a súgó is jobban kezd súgni. 

Aztán feltárulkozik a féltékenységek, a megcsalások, az alkoholba fojtott, önpusztító szenvedélyek szövevénye. Rogowski, a társulat elegáns ripacsa (Pálffy Tibor) gyilkos iróniával figurázza ki a vén komédiás modorosságait, rigolyáit, meg színésztársai hódoló törleszkedését. Pálffy Rogowskija hosszú fehér művészsálját királyi palástként lobogtatva, szarkasztikusan kommentálja a színpadi didaxist, halálos féltékenységét a hírhedt konkurenssel szemben, mélységes megvetését színésztársai iránt, akik persze kigúnyolják daliszínészi hatásvadászatát. Pálffy, mondhatni, a végletekig csavarja az amúgy is megcsavart szituációkat, olyannyira, hogy végül már nem tudjuk, meddig tart játékában a metsző gúny, s hol kezdődik a valódi, kidolgozott ripacséria: bravúrjáték, amit művel, színjátszói magasiskola. 

Bíró József

A jobb sorsra érdemes Każyńskit Nemes Levente adja: űzött, hajszolt színidirektort hoz színre, aki láthatólag nem ura a helyzetnek, sem a színházában, sem a „nagypolitikában”. Pedig ettől függ létük, egzisztenciájuk: a kisstílű „nagypolitikától”, az uralkodói kegytől. S jönnek, hosszú tömött sorban, a színésznők, mindannyian a Mester jóindulatát, a férfi rokonszenvét keresve. P. Magyarosi Imola elomlóan szenvedélyes Kamińskája hamar kiábrándul belőle, de még a búcsújelenetben is utazókofferrel flangál, szemében a kétségbeesés, a felindultság riadalmával. A vehemens Skibińska (D. Albu Annamária) empatikusan igyekszik követni a férfi instrukcióit, a törékeny Pięknowska (Benedek Ágnes) egy pillanatra hajlamos elhinni, hogy neki is lehet szerelmi esélye. Hosszú évtizedek rezignált bölcsességét, s a nemes veretű, patinás színjátszás stílusát közvetíti Molnár Gizella Hrehorowiczównája. 

 

 

Jelenet az előadásból

A produkció truvája a hatalmi, s a színházi viszonyrendszer sokoldalú, árnyalt bemutatása. Az uralkodó megjelenését, s az eljátszott Tartuffe-részletet már a nézőtérről figyeljük, s valódi előadás pereg előttünk: ironizált, idézőjelek közé helyezett formalista látványszínház. Hófehér háttér előtt, fekete, barokk ruhakölteményekben (Bianca Imelda Jeremias) pompáznak az ünnepi ripacsérián demonstrálók. Elszabadult komédiázás kezdődik a Keresztes Attila markáns rendezői kézjegyét mutató, sűrű drámaiságú, virgonc jelenetsorban, minden pillanatában elemelt, reflektált játék; gunyoros vallomás a mesterségről, a kiszolgáltatottságról, az élethalálharcról. A Gubernátor köztünk, a nézők közt állva fogadja a társulat s a színészlegenda hódolatát. Derzsi Dezső snájdig, merev tekintetű, jéghideg hivatalnoka bólogatva hallgatja a besúgó udvari nyalonc, Chodźko, a kritikus (Kolcsár József) lelkes, kozmetikázott mondatait. Mire Bogusławski csele a maga ördögi mivoltában kiteljesedik, izgatott rohangálás kezdődik a széksorokban, kiront a Gubernátor, nyomában a kétségbeesett direktorral s a hatalmi sleppel. Mikor előtámolyog a vérző fejű Rybak (Mátray László), hogy beszámoljon lefogatásáról, megveretéséről, s a neki szegezett mondatról, miszerint „magából nem lesz mártír, hiába is szeretné”, már meg is érkeztünk a hetvenes évek végének Kelet-Európájából az ezredelő kusza jelenébe.   

Keresztes alaposan kielemzi színészeivel a szituációkat, s élvezetesen jeleníti meg a színháziak csúfos kiszolgáltatottságát, színház és politika iszapbirkózását, aprólékosan rajzolva meg a személyi kapcsolatok hálózatát, a jellemek galériáját. Bíró József lépésről lépésre, lassan, körkörösen haladva építi föl Bogusławski karakterét. S miközben minuciózus színészi munkálkodását szemlélem, felsejlik előttem az egykori legendás figura Katona József színházi sziluettje, 1983-ból.  

Fotók: Tamási Áron Színháza

Major Tamás Bogusławskija szenvedélyes, villogó szemüvegű szent szörnyeteg volt, aki hajlott kora miatt is tiszteletet parancsolt. Bíróé visszafogottan hűvös intellektus, aki úgy játszadozik a társulattal, mint macska az egérrel. Major rájátszott élet-szerepére, s csúfondárosan szatirizálta színészi modorát, settenkedő, öreges lépteit, szögletes gesztusait. Bíró hideg racionalizmussal, erőtől duzzadóan játssza el, mintha csak a szerep érdekelné, meg a kicsikart súlyos summa. Miközben ragadozó módon, ádázul figyel társaira, hiszen tudja, hogy a színházcsinálás csapatjáték. Te itt, fiam, mintegy a rendező szerepében tündökölsz, vetette oda Major, majdhogynem szótagolva a kulcsszavakat, saját hanghordozását is ironizálva, az ideges direktornak, akit Sinkó László játszott, lehengerlő vehemenciával. Bíró Bogusławskija empatikusan közelít a színigazgatóhoz, akit respektál is valamelyest, de azért megtartja a három lépés távolságot. 

Eleinte, főként a nyitó jelenetekben, lassan kap lábra az előadás, apró ritmushibák is feltűnnek, máskor belefeledkezni látszanak a játékosok az atelier-epizódokba. Mégis, pompás mulatságot kínál a kifinomult, robusztus játék, játszónak, nézőnek. Keresztes könnyedén mozgatja a nagyszámú szereplőgárdát s a bonyolult színpadi masinériát; élvezettel lubickol az együttes a pompás szerepekben.

Ez a formátumos és sok szempontból is izgalmas produkció – kortárs színjátszásunk jeles darabja, kétségkívül – nem mutatkozhatott be az idei POSZT-on. (Precízebben fogalmazva: ez sem.) A lehetséges okokat nem szívesen latolgatnám. Az már egy másik történet.