Jelenet a Sirályból |
A fesztivál egyik legizgalmasabb előadása Szerbiából érkezett. Tomi Janežič hat és fél órás Sirályát nem az időtartama teszi különlegessé, hanem az, amit színházi értelemben kezd az idővel. Különben a fesztiválon másfél órával bővült a játékidő, s utána még két órát tartott a közönségtalálkozó. Mindennel együtt tíz órát töltöttünk a társulattal, nézve, hallgatva őket és beszélgetve velük – azért érdemes a maratoni számokat megemlíteni, mert Janežič időkezelésének következménye nemcsak a színházi érzékelés kibillentése, hanem, úgy tűnik, a nézői szerep átírása is. Hogy az előadásban való együttélés a színészekkel (karaktereikkel) óhatatlanul felszámolja a tárgyias tekintet (akár önkéntelenül működtetett) konvencióját, és affektív bevonódásra fordítja.
Jelenet a Sirályból |
Janežič rendezése a dráma felosztását követi, négy részből áll. Ezek formai értelemben is eltérő nézőpontokból mutatják a színpadi történést (pl. a harmadik felvonást a klasszikus bársonyszékekből nézzük, miközben a többi rész játék- és nézőtere a nagyszínpadon van), ugyanakkor az előadás egy színházi keletkezési folyamatot állít elénk – a voyeur tekintetet kiszolgáló demonstratív vagy cinkos tudástól mentesen. A Sirály próbaként indul – a színészek civil ruhában érkeznek, kezükben a szövegkönyv, olvassák a dialógusokat, Janežič olykor instruál, értelmező megjegyzéseket vet közbe, például mai árfolyamra számolja át Arkagyina (Jasna Đuričić) vagyonát, Medvegyenko (Dimitrije Dinić) fizetését, de nem akarja elhitetni velünk, hogy valóban próbát látunk. A szerepfelvétel mozdulatai is játékosak: mielőtt Nyina (Milica Janevski) késve megérkezne a tóparti előadás kezdésére, legalább tíz percig lohol az olvasópróba asztala körül, hogy „állapotban” lépjen a jelenetbe; a futás egyszersmind ironikus színezetet ad Trepljov (Filip Đurić) párhuzamosan előadott keserű vallomásának. A szerepfelvétel folyamata elmélyül a játék gesztusai, az egyre korhűbb jelmezek révén, mégsem zárul le az előadásban. Nem az a cél, hogy egy kizárólagos illúzió eszményét követve eljussunk A pontból B pontba, hanem hogy egy karakter (viszony, és értelemszerűen a teljes előadás) létrejöttét a saját nyomaival együtt, a maga rétegzettségében lássunk.
Jelenet a Sirályból |
Szerbiában, úgy tűnik, izgatja a rendezőket a színházcsinálás kérdése és tétje. Míg Janežič Sirálya filozofikus színházi esszé, Kokan Mladenović Opera Ultima-ja az opera műfaján keresztül csap bele erős kézzel a társadalmi lecsóba. S ezzel a rafinált mozdulattal rátapintott valami lényegesre: az Újvidéki Színház produkcióját nemcsak a Vajdasági Színházak Fesztiválján, de a kisvárdai fesztiválon is a legjobb előadásként díjazták. Mladenović-ot forradalmi hevülete talán nem véletlenül vezette a két legismertebb Beaumarchais drámához, amelyet aztán iróniával vegyes kiábrándultsággal illeszt egymáshoz: a paródiaként előadott A sevillai borbélyt valamint a kortárs operaként előadott – és a Gyarmati Kata dramaturg által jócskán átírt, kiegészített – Figaró házasságát az intézményes színházi működés mindennapjainak kerete fogja közre.
Fotók: Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház |
A habos, fehér színházi világot a Figaro házasságának füstös, fekete, az állványzatig leégett színpadképe váltja, csak a fenntartó zenés színházat követelő levele bizonyul tűzállónak. Ismét opera következik hát, kortárs és komor. Irena Popović zenéje diszharmonikus világot teremt, amelyben a színészek társulati-társadalmi kórusként tárják elénk a díszletek mögötti valóságot. A Figaro házasságából kiemelt jelenetek idézetesen kerülnek színre, a dialógusok elidegenített beszédoperaként, a szerzői instrukciókkal együtt, és gépies, darabos mozdulatok kíséretében mondódnak mikrofonba. Mladenović figyel arra, hogy ne csak látványban, játéknyelvben, stilárisan, hanem egyfajta dramaturgiai folytonosságban is megképződjön a két rész közti kontraszt. A Figaro házassága az első rész folytatása: Almaviva (Szabó Eduárd), akinek Figaro (Balázs Áron) segített összeházasodni Rozinával (Elor Emina), miután ráunt a környékbeli lányokra, szolgája jegyesét, Suzanne-t (Szilágyi Ágota) szemeli ki; Rozinát, aki a gyámságból a házasságba, egy másik börtönbe menekült, elhanyagolja, ugyanakkor féltékenységgel gyötri a férje. A második részben a társadalom és az egyének mélyéről feltörő sötét indulatok kapnak utat, a kiszolgáltatottság, az elnyomás, az önös érdek, az ösztönvilág. Morál és boldogság nélküli világ ez, amelyben Cherubint (Kőrösi István) szépen elküldik a háborúba, és amelyben Suzanne nászi ágya a hordágy lesz. Mladenović rendezése egy átfogó szerkezeti kontrasztra bízza a hatást, s bár a szembeállítás formai logikáját hamar kiismeri a néző, a jelenetek kidolgozottsága, a belső rímek és utalások miatt végig hatásos az előadás. Nemkülönben érvényes – határok nélkül.