Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A KOCKÁZAT NINCS ELVETVE

Harmath Artemisz: Szüntelen jóvátétel
2013. júl. 2.
„…halandóknak nem ajánlott, talán ha maroknyian találnak benne élvezetet” – vetette újságpapírra nemrégiben egy szépírónak is kiváló kulturális publicista, a könyv szaktudományos szövegezésére célozva. E sorok írója a maroknyiból egy. TARJÁN TAMÁS RECENZIÓJA.
Az Újraolvasni Weörest alcímű munka rendszeres kritikai számbavételére nem vállalkozhatunk, mert erős struktúrája, jól tagolt, világosan eligazító tartalomjegyzéke ellenére sem a kifejtő rendszeresség, hanem a megokolt, bár csupán részlegesen indokolt értelmezésjavaslat, egyetemi nívójú ötletadás az erénye. Harmath Artemisz 2010-ben védte meg az ELTE-n Weöres költészetének kockázatelméleti megközelítéséből írt doktori disszertációját. A szakmai életút ama periódusának eredményeit egyértelműen őrzi-tanúsítja a Weöres-centenáriumra a Helikon Kiadónál közzétett könyv. 
A kockázatelmélet irodalomtudományi (újra)bevezetéséről a Magas rizikófaktorú költészet című fejezetben olvashatunk. A IV–VIII. egység mindegyikének címe kiemeli a kockázattényezőt (A kötetkompozíció kockázatai; Az időbeliség kockázatai stb.). Arról azonban a Tartalom jószerivel alig tájékoztat – a VII. fejezet élén, Marno János nevének feltüntetésével közvetlenül, a VIII. fejezet alcímében, Kovács András Ferenc, Térey János és Borbély Szilárd nevének említése nélkül, de egyes kötetcímeiket sorolva közvetetten –, hogy a szerző Weöres műveinek újraolvasását igen sokszor más költők alkotásainak olvasásában végzi el. Az összehasonlító irodalomtudományi vértezettséggel létrehozott „újraolvasó” legalább olyan százalékban közöl új, értékes, vitatható-vitatandó megfigyeléseket kortárs költőkről, mint amennyire a (folytonosan mozgó, újragondolandó) Weöres-ismeretek tárházát gyarapítja.
A könyv inspiratív gazdagsága nem mindig jár együtt az érvelés szilárdságával (és erre nem magyarázat az értelmezési képlékenység többszöri hangsúlyozása, a kutatás mindig kockázatos voltának, a retorikai-mediális mozgások előreláthatatlanságának tételezése, „a szavak mögötti fiktív redőzet” – vö. Derrida és a lezárulatlan produktum – tudatosítása). „Állítható – jelenti ki például Harmath Artemisz –, hogy az idősebb kortárs generáció két tagját, Kovács András Ferencet és Oravecz Imrét leszámítva senkinél sem válik uralkodóvá a weöresi beszédmód.” De nem ugyanilyen meggyőződéssel kockáztatható-e meg a feltevés, hogy Kovácsnál és Oravecznél sem válik uralkodóvá a weöresi beszédmód? Amit a könyv nem is határol(hat) be, hiszen aligha mondható ki, hogy egy(etlen) weöresi beszédmód létezik. S ki mindenkinél nem válik még elsődlegessé a Weöres-hatás! Például Tandori Dezsőnél, holott „Szinte minden Tandori-kötet tartalmaz Weöres-parafrázist” stb. (9 jelű lábjegyzet).
Weöres és az utódok kapcsolatát végigjárva-végigcsapongva az utóbbiak felé fordul termékenyebb figyelem. Így válik érthetővé például, hogy Szilágyi Ákos kiérleltebb és sokkal bővebb Weöres-közelítése (a Nem vagyok kritikus! című kötetében, 1984) nem szerepel a szakirodalmi források között, csupán a „botrányos” – a weöresi ornamentika fogalmát definiáló és bíráló – folyóiratbeli, 1975-ös előzmény. Sőt, a költő Szilágyi lírai gyakorlata – főleg a Cet ecetben-hivatkozással – jobban izgatja a vizsgálódót, mint Weöres-szakvéleménye („…éppen Szilágyi az, aki komolyan támadta Weöres kései költészetének éppen azt az irányát, amit ő a forma túlpoentírozásaként nevezett meg, és amit mégis követni látszik”. Követni tehát – nem hagyva uralkodóvá válni).
A Szüntelen jóvátétel zsúfolt szöveg, többet szeretne közölni, mint amennyi arányosan elhelyezhető lapjain, s mint amennyi szükséges. Sok új témakezdéssel, hirtelen váltásokkal halad, közlekedik ide-oda Weöres rapszodikusan áttekintett életművén belül is, Weöres és a potenciális folytatók munkássága között is. Ezzel az intellektuális mozgással valóban felkelti a szüntelenség, a bevég(e)z(het)etlenség képzetét. Mintegy meg is kívánja – önmagától is – az állandó reflexiót és korrekciót. Idézettára ugyancsak esetleges, viszont annál szemléletesebb: jól választ a hatalmas weöresi kínálatból. Midőn látszólag mondandója végére ért, Harmath Artemisz még beköti áramkörébe az álommédium és a mítoszmédium problematikáját (röpke tíz oldalt elegendőnek vélve a kérdés exponálásához), és a fogalmazásmódjára, építkezésére mindvégig jellemző szerkezetességgel eléri, hogy könyve lényegében ugyanazokkal a szavakkal fejeződjék be, mint amelyekkel elkezdődött. A „Semmi tartós jel / minden inog” mottóval ugyanis megegyezik (bár írásképben jelentősen különbözik tőle) a summa – „Semmi tartós jel. Minden inog.” –, Weöres Elfeledt táj című verséből véve a citátumot (ahol viszont ekként fest a két sor: „semmi tartós jel / minden inog”). A tipográfiai eltérés révén nyitottá is válik, ami lekerekítettként látszik zárulni.
Aki szisztematikus Weöres-kalauzt vár a kötettől, csalódik (leginkább a Psyché nyomán kapja meg). Aki a modern magyar líra egyik-másik jelentős személyiségét és kérdését a weöresi zsenialitás felől szeretné a lehetőségekhez mérten körvonalazni (e zsenialitás igazolásául Harmath a tudományos argumentumok mellett egy sereg esszé-fragmentumot is befogad), s a kockázatelmélet vázlataitól sem idegenkedik, kitűnő – jól követhető – szakmai olvasmányra lel. A bevezetőben említett író-publicista sem hallgatta el a könyvről: „néhány megállapítása nagyon is fontosnak tűnik”.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek