A hét ciklus egyikében Szemes Péter írja: „…eddigi életem során a sors ajándékaként számos rendkívül tehetséges embert ismerhettem meg, tiszteltek meg barátságukkal, zseni azonban csak egy  volt köztük: Utassy József”. De az itt csupán kevés és kevéssé jelentős művével (azaz eddig általában kevéssé vagy nem ismert írásaival) szerepeltetett Utassy maga is így fogalmazott egykoron a felfedezés hevétől fűtve: „Hatalmas ég, mennyi verset kellett elolvasnom az elmúlt tíz év alatt! Ám szerencsém nem volt, mert nem akadtam egyetlen költőre sem. Megérte mégis a fáradozást: mert most egy huszonkét éves paksi fiatalember – Oláh Zoltán – versei fölött tűnődhetem”. (Oláh Zoltán jelen van e lapokon, sokak koszorújában, egy Utassyt búcsúztató költeménnyel.)

A szerkesztők (Péntek Imre, a költőtárs és Horváth Erzsébet, Utassy özvegye) szép szöveganyagot sorakoztattak a maga egyszerűségében szép – domináns szürke, fekete és fehér színeivel a gyászt kiemelő – könyvbe. (A hátsó borítón Mihály Gábor Utassy nyugvóhelyén, a rédicsi temetőben idén felavatott síremlékének reprodukciója látható, az előzéken a szobrász kézírásával a mű kompozíciója ad hírt magáról.) Természetes, hogy szívből szakadó, különböző műfajú írásokkal képviselteti magát a hatvankilenc éves korában elhunyt Kossuth-díjas költő szellemi családja, a Kilencek költőcsoport (az Elérhetetlen föld gárdájának második halottja Utassy, az 1995-ben korán elhalálozott Rózsa Endre után), a hajdani egyetemi, kollégiumi társak, a fiatalabb barátok néhányával együtt, s üzen az előttük járó lírikus csoport, a Hetek is, Buda Ferenc révén. Nagy erkölcsi és esztétikai nyomatékkal bír az egybehangzás, amellyel Utassy József bátor, dacos, tartásos, virtusos emberi egyéniségét, formai kezdeményezésekben és nyelvi leleményekben gazdag költészetének szivárványosságát, számos tragédiával, válsággal, betegséggel sújtott földi útjának próbatételeit körvonalazzák. Kissé zavaró is az akaratlanul ismétlések rétegeivé préselődő egyformaság, bár az emlékezők tartalmi és stiláris színekkel igyekeznek hű, „saját” Utassy-képet rajzolni. Antall István a rengeteg szuggesztív, személyes motívum közt is a legeredetibb („Utassy, az életmentő”) felütésű interjúja, Kabdebó Lóránt két eszmefuttatása, Barna Erika Viktória grafológiai vizsgálódása, Vasy Géza három írásban három látószögű visszapillantása, Győri László, Dinnyés József, Péntek Imre esszé-emlékezése ad elsősorban karaktert az összességében színvonalas, helyenként megindító, jobbára az érzelmi hitelű, felhangolt értékítéletekkel megelégedő kiadványnak. 

Az emlékkönyv-műfaj katalizálta, vállalt „nagy szavakat” valamelyest kiegyensúlyozza a Léka Géza által szemelgetett Utassy József költészetének kritikai fogadtatása című idézettár, mely Radnóti Sándor 1970-es, barátian szigorú bírálatát sem hagyja figyelmen kívül, de szinte csakis az eszmetársaktól, az „Utassy-hívőktől” citál. Valamelyest elejét lehetett volna venni az emlékkönyvben kiformálódó személyes ellenségképek létrejöttének (és az életmű keltette értékrendi, befogadói dilemmák kerülgetésének), ha e kritikai tallózás terjedelmesebb (illetve ha – példának okáért – Spiró György, az Utassyról szeretettel szóló, de eltérő esztétikai alapokról építkező írótárs, egyetemi barát – vagy más vitapartner – is szót kapott volna). Mert ugyan Utassy nyilván nem ok nélkül nevezte meg nemegyszer, ki mindenkivel állt (kényszerült állni) perben-haragban (ami nála jelenthette csupán azt: „hagyjon békén engem!”), s a közelmúlt történelmével, a társadalom évtizedeivel, a szabadság- és kultúraellenes hatalmi arroganciákkal való (1990 után legfeljebb részben csituló) szembefeszülései is nagyrészt indokoltak voltak, az összkép pontatlanabb, dimenziótlanabb a lehetségesnél. Pedig Utassyból sosem hiányzott az árnyalt, érvelő-mérlegelő-visszavágó szókimondás képessége, s legfeljebb alkalmanként engedett az ötletszerűség, a fellobbanás késztetéseinek. Elfogulatlanságának egyik bizonysága, hogy az Antall-interjúban micsoda kemény tárgyilagossággal (is) beszél édesanyjáról, aki – korán elveszítve a II. világháborúban meghalt férjét – küszködve nevelte fel gyermekeit, s akiről költő fia emlékezetes anyaverseket vetett papírra.     

Utassy József

Az emlékkönyvért legtöbbet tevő Péntek Imre a 2001-es gyűjteményes Utassy-kötet, a Tüzek tüze kapcsán „nem kérdezve” kérdez rá annak gyengéire (miért maradt el a versek betűrendes mutatója? Miért nem segítette a tájékozódást utószó, tanulmány? stb.). Most Péntektől kell tudakolnunk: miért jelöletlen nem egy szöveg keletkezési ideje, forrása? Az utolsó és kötetben meg nem jelent versekből című fejezetben miért nincs egyetlen egy „utolsó” (2000 utáni) vers sem? A Mester és tanítvány(ok) fejezetben a Kilencek-társ Kiss Benedek, Mezey Katalin, a riportkészítő újságíró Osztovits Ágnes ugyancsak tanítványa lenne Utassynak? Hol maradnak a minimális lábjegyzetek, amelyek főleg egy-egy mára elhalványult név esetében nélkülözhetetlennek tűnnek?

Nem tudhatjuk, ki kapott felkérést a Magyar Napló és a Pannon Tükör Könyvek közös kiadványában történő megszólalásra, milyen szempontok irányították a válogatást, mennyit nyitott meg magából az Utassy-hagyaték. Biztató ígéretként sejlik a sajtótörténész Urbán László híradásából, hogy egyik kiadónk átfogó Utassy-versgyűjtemény megjelentetésére készül, még idén. Abba az irányba ez a kötet is lépcsőfok. 

A pályakezdő kötet, az 1969-es Tüzem, lobogóm! egyik verse volt A Nagy Szavak körútján (nézegetem: nekem mit mond ma a dedikáció írásképe…? Nem a bölcsészkaron, hanem a sokszor – itt is – megénekelt Ráday utcai kollégiumtól a Kálvin tér irányába néhány házzal visszafelé, egy drogériából lett könyves zugban írt golyóstollával nyolc szót Utassy versei élére), a kötetet pedig az emlékkönyvben is megidézett Piros pánt rajtam szegte be.

Utassy József három éve meghalt. Az emlékkönyv fehér, fekete, szürke. De a költőn piros pánt.