Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZINTE RADIOAKTÍVAK

Krasznahorkai László estje a Literárium évadzáró sorozatában
2013. jún. 18.
Felgyújtotta a jobb kezét, mert elégedetlen volt a Sátántangó első fejezeteivel. A legjobb barátja egy látogatás alkalmával felgyújtotta a házát, de az est végén csendesen bólogatva megegyeznek abban, hogy ennek ma már nincs semmilyen jelentősége. Csendes és nyugodt beszéd folydogál keresztül szélsőséges történéseken. Nem ironikusan, nem ellentétezőn, hanem a szubjektív valóság megidézéseként. SEBESTYÉN RITA ÍRÁSA.
„Akkor is egészen másként lett volna, ha ez lehetetlen” – mondja majd Krasznahorkai László arról szólva, hogy miért rúg most föl minden szabályt ez az est, miért ír át minden ritmust és rendszert és konszenzust, ami az eddigieket laza szálakkal ugyan, de mégis egybefűzte.  Finom eleganciával mondja ezt, kedvesen és szeretetteljesen. Valahogy így történhetett, hogy a tér tájolása most 90 fokkal elfordult, így ezúttal nem a törékeny üvegfal, az áttetsző struktúrák térbeli továbbsokszorozott képe a háttér. Most a fekete függönyre irányítják a tekintetünket, fejünk felett nagyobb súlyt kapnak a hatalmas, fehér, kónikus függőlámpák, és ez a térrendezés sokkal több nézőt is beenged.
Krasznahorkai László
Krasznahorkai László
Nem az írót, hanem Víg Mihályt látjuk legelőször, a Balaton énekesét, középkorúan, kis, horgolt sapkával a fején, amint felolvassa Irimiás beszédét a Sátántangóból. Ahogy lénye természetszerűleg lép a színre, úgy illeszkedik hátborzongatóan spontán módon a halott kisgyerek feletti beszéd ebbe az itt-és-mostba, és úgy sokszorozza meg a fejekben a gyerek halálának jelentését és jelentőségét a szöveg és a helyzet. Rögtön ezután Keresztury Tibor, a sorozatszerkesztő következik, Krasznahorkai prózájáról szóló, jóízű, érzékletes szövegének felolvasásával.
 
Ezek után lép színre Krasznahorkai, aki vendégének tekinti a sorozattól búcsúzó Winkler Nórát is, bennünket is, és mint egy kedves házigazda, végigkalauzol a múltjában – a gyulai gyerekkoron erős és igen izgalmas hangsúlyokkal –, és végtelenül közvetlen és nem tolakodó módon úgy intézi, hogy nem csak Allen Ginsberg libafos színű lengyel-szocreálszerű konyhájában, de az est vendége fejében is szabadon ki-be mászkálhatunk.
Vetítés kezdődik: a megszokottól eltérően most nem a szomszédos LUMÚ-ból válogatott, az aktuális vendég szövegeire rímelő képeket látunk, hanem Krasznahorkai régi barátairól, de épületekről, lényegi helyekről készült fotókat is. Életre kel itt egy világ, aminek persze köze van az írói műhöz, de határozottan új mű és műfaj ez: személyes, négydimenziós, plénum előtti, mégis intim időben-térben-fikcióban-realitásban utazós műfaj.
Legelőbb a gyulai fura figurák: a 60-as, 70-es évek szocreál kontextusának kemény ellenállói, a polgári múltat elszántan hordozó, egymással sem kapcsolódó magányosok. Gyurka bácsi van itt, akinek hatvan ezres könyvtára messze felülmúlta a városét, és aki annyira gyűlölte a XX. századot, hogy csupán a Nyugatosok néhány nagyjától emelt be a korpuszba, egyébként megállt a biztonságos XIX. századnál. Simonyi Imre, a nagyon fiatal nőket kedvelő, régi vágású költő, akit 56 után még meg is kínoztak, mégis szabadon engedték, és akivel Jámbor elvtárs, a város párt-főmuftija szembe sem mert menni az utcán. Az elhurcolt teljes zsidó hitközösség után zeneiskolává alakított zsinagóga épületét és az iskola több mint piknikus igazgatóját idézi még gyerekkorából Krasznahorkai , aki japános túl-udvariasságával rendszeresen eljárt Duke Ellingtonnal haknizni Békés megyei falusi kiskocsmák ottfelejtett zongoráin.

krasznahorkai2

A felnőttkor – íróként is – meghatározója Balassa Péter a következő: „az egész modern magyar irodalom teoretikus istene”, akiről szólva Krasznahorkai azt tartja, a magyar szellemi élet egészen más lenne, ha ő még élne. Innen ugrunk Allen Ginsberg a 80-as évekbeli NY életveszélyes környéken lévő, emblematikusan libafos színű konyhájába, akivel szerény angoltudással is lehetett a regényírás leg-lényegéről éjszakákon át beszélgetni, majd áttérünk az öngyilkos életet élő Endrődi Szabó Ernőre és Hajnóczy Péterre, akik teljes valójukkal vezették Krasznahorkait a Sátántangó felé. A minden elképzelhető módon szép Mészöly Miklós is megjelenik. Lassan sűrűsödik a leltár: egyre több név, hatás, barátság és történet szövődik ezen az esten, képtelenség lenne mindet említeni. 
Végtelenül izgalmas, ahogy Krasznahorkai szikár módon, a halottai között említi 15 éves önmagát, amint a gyulai Flamingo együttes billentyűseként pózol.  Szintén nem eviláginak tekinti a japán, NO-színház körül foglalatoskodó barátait: egyikük NO-maszkkészítő, aki ezzel lelépett a családi NO-kosztümkészítés eleve elrendeltségének útjáról, és ezzel a család feketebáránya lett, másikuk pedig NO-színész, aki a maszk rituális felvételével és az ezáltali transzformációval győzte meg Krasznahorkait a transzcendens nyilvánvaló létezéséről. Őket, a másként létezőket is vetített képen látjuk.
Ezek után nagy cezúra a minden értelemben vett élő vendégek jelenléte: Szegő Andrásé, aki a boksz-meccsek pozitív megközelítésével és élet-metaforájával vált jelenőssé és revelatívvá, és a régi barát, Andó Zoltán, aki az ominózus házleégetésben ludas, és akiről a hosszú és egyoldalú bemutatás alatt már sejthető, hogy titka van. Illetve nem titka van, hanem beszédkészsége nincs, egy súlyos betegség révén. Egy-egy szót nagy nehezen, hosszú rehabilitáció után tud kiejteni.
 
Az est végére majd még visszajön Víg Mihály, de Andó Zoltán és Krasznahorkai László kettőse olyan erőteljes, olyan megrendítő, hogy tőlük már nem tudok elszakadni. Két férfi, gyerekkoruk, leégett házak, mindenféle értelemben vett halálok után, egymás mellett ülve, kicsit felénk is fordulva, a mi jelenlétünket is elfogadva. Egyikük hosszan beszél és kérdez, hogy másikuk minimális szóval, mégis pontosan válaszolhasson. Mindketten hatalmas térerővel bírnak, szinte radioaktívak, ahogy Krasznahorkai kicsit Andó felé dől, és finom szeretettel kérdi, vajon egyetértenek-e abban, milyen végtelenül fontos a közös múltjuk. Andó előtt a mikrofon, és nagy erővel mondja kétszer: fontos, fontos.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek