Mindebből értelemszerűen az következne, hogy aki hatékony módon akar részt venni a szakmapolitikai kérdések megvitatásában és a problémák megoldásában, annak elsősorban felvételét kell kérnie a Magyar Teátrumi Társaságba. A jelenlegi politikai környezetben egyedül ennek a szervezetnek a belső átformálásával érhető el, hogy a Színházművészeti Bizottság körültekintőbben járjon el ajánlásai megfogalmazásában, vagy még inkább: fenntartható és szakmailag vállalható kormányzati döntéseket készítsen elő. A másik lehetőség a szakmai szempontok következetes és megalkuvásoktól mentes, vagyis független képviselete. Ez utóbbi álláspont képviselői számára egyre nehezebb lesz az állami forrásokhoz való hozzáférés. Az államszocialista időkhöz képest annyi az eltérés, hogy ezt a kettéosztottságot most már maga a szakmai elit is támogatja, nemcsak a kormánypárt.

Meglehetősen naiv álláspontot képvisel az, aki szerint Vidnyánszky Attila (az előbb említett szervezetek elnöke 2010 és 2013 között) nem tehető felelőssé azért, hogy a kulturális finanszírozás rendszere egyre átláthatatlanabb, a pályázati úton elnyerhető projekttámogatások összege csökken, az intézményvezetők pályáztatásának gyakorlata megszűnik, a fiatal tehetségek kivándorlása fokozódik, a homofób közbeszéd virul, és hogy Magyarországot egyre nehezebb elhelyezni a nyugati civilizáció térképén. 

Mielőtt a jobboldali médiumok a szívükhöz kapnának, most azonnal szeretném visszautasítani, hogy nekem Vidnyánszky Attila világnézetével, ideológiai meggyőződésével, politikai elkötelezettségével bármi problémám volna. Épp ellenkezőleg, tisztelem Attila karakán egyenességét ezekben a kérdésekben (leszámítva a melegek megbélyegzéséhez és kirekesztéséhez való asszisztálását). Számomra az is teljesen irreleváns, hogy milyen minőségű és célzatú művészetet valósít meg ő mint rendező. Engem egyetlen dolog érdekel: a magyar kultúra jövője. 

Korábban is ugyanez a kérdés izgatott a legjobban, ezért fejtettem ki többször is kritikai észrevételeimet és gyakorlati javaslataimat. 

2004-ben Gáspár Mátéval közösen javasoltuk a színházi szakma akkori potentátjainak, hogy az államszocialista időkből ránk maradt színházi struktúrát gondolják át, mert eljöhet az idő, amikor nem lesz elég állami forrás annak fenntartására. 

A jóslat beigazolódott. Annak ellenére, hogy a 2009-ben kodifikált törvény egy némileg karcsúbb, vagy ha úgy tetszik, áramvonalasabb struktúrát javasolt, 2011-re, az új törvény elfogadásával, visszaállt a régi, költekező és fenntarthatatlan rendszer. 

2007-ben, egy esszében szóvá tettem, hogy az államigazgatás különböző szintjein megjelenő képviselők nem elég tájékozottak kulturális kérdésekben, a szakma pedig hol nem elég karakán, hol megalkuvó, hol egyenesen proaktív módon asszisztál a fenntartói magatartás zülléséhez. 

2010 óta rendszeresek az intézményvezetői pályázatok körüli botrányok. A jelenlegi kormányhoz lojális média és közvélemény előszeretettel állítja be ezeket a botrányokat politikai természetű provokációkként, amely állítás igazságtartalma legfeljebb annyi, hogy az ellenzéki pártok gyakran silányítják a valójában demokratikus alapértékeket és szakmai alapvetéseket sértő közügyeket pártpolitikai purparlévá.

A valóságban a szakmai bizottságok lejáratása, szakmailag értékelhetetlen pályázatok elfogadása, pályázati anyagok titkosítása, közpénzek tisztázatlan körülmények között való osztogatása, közintézmények magáncégek által való megcsapolása, az elszámoltathatóság megakadályozása, ráadásul kirekesztő, emberi alapjogokat sértő beszédmódok és magatartásformák terjedése az, ami leginkább jellemzi a magyar kulturális közéletet az elmúlt három évben.

Vidnyánszky Attila 2013-tól a Nemzeti Színházat és a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának Színházi Intézetét vezeti. Reménykedem benne, hogy saját, jól felfogott érdekében egyéb közfeladatairól lemond, miután megtalálta a korábbi, egyéb pozíciói betöltésére legalkalmasabb utódait. Innentől számára tényleg csak két érvényes aktivitás maradhat, az alkotás és a tanítás. Az ő korában és tapasztalatával ez természetes. A legtöbb, amit tehetünk, hogy szurkolunk neki: úgy sikerüljön, ahogy szeretné, és ahogy az általa képviselt művészeteszményből ez következik.

A színházi, sőt a teljes előadó-művészeti szcéna számára Vidnyánszky visszahúzódása egy kiszámíthatóbb és fenntarthatóbb kulturális élet kialakítására adna lehetőséget. 

A konstruktív és szakmai alapú összefogás azonban sajnos nem jöhet létre, mert már megköttetett az egyezség a szakmát képviselők között az érdekeket illetően. Ennek a képzeletbeli belső szerződésnek vált ünnepélyes aktusává a 2013-as Pécsi Országos Színházi Találkozó. Ez az esemény gazdagon jeleníti meg a hazai kulturális közélet jelenlegi állapotát. A fesztivál programját a felkért kurátorok tisztázatlan szakmai szempontok mentén állították össze, függetlenségük végig megkérdőjelezhető volt: ügyelniük kellett a program „kiegyensúlyozottságára”. A POSZT azonban csak a szlogenek szintjén törekszik a szakma egészének bemutatására. Programkínálatában továbbra is kirekesztő a pedagógiai, a kísérleti vagy a korosztályos műfajokkal szemben. A POSZT hűen mutatja be mindazt, ami elviselhetetlen és visszataszító ma Magyarországon: az egzisztenciális érdekek vezérelte opportunizmust, a jövőre fittyet hányó dzsentriséget, az elitista gőgöt, az antidemokratikus tekintélyelvűséget és így tovább.

A kőszínházi szakma képviselői az elmúlt 23 évben szinte minden esélyt eljátszottak, minden felelősséget elhárítottak, minden vészjelzést bagatellizáltak, minden reformot elsinkófáltak. Hogyan engedhetik meg maguknak azt a pikírt távolságtartást, ahogy a függetlenek helyzetét kezelik a rendszerváltás óta? Hogyan lehetséges az a cinikus magatartás, ahogy a gyerek- és ifjúsági műfajok iránt viseltetnek? Hogyan képesek lesajnálni a színház utánpótlásaként is funkcionáló diákszínjátszást? Hogyan engedhetik meg a színház egyik legtradicionálisabb, s egyben leginnovatívabb műfajának, a bábszínháznak a vegetálását? Hogy nem szégyelli magát a művészigazgatók többsége azért, mert a mai napig is lekezelik a kulturális menedzsereket, ahelyett, hogy tanulnának a legkiválóbbaktól? 

Az érintettek érezhetően nem is sejtik, mekkora bajban van a magyar színház. 

Tudják-e például, hogy milyen költségvetésekkel számolhatnak az állami intézmények az elkövetkezendő öt évben?

Van-e információjuk arról, hogy mi is volna pontosan az állam hosszú távú stratégiája a kulturális területen?

Érzésük szerint megfelelően működik a szakma egészének érdekképviselete?

Látják-e, hogy mi történik a színházak falain kívül? Értesülnek-e a társadalom jelenlegi állapotáról, a nemzetközi eseményekről? Gondolnak-e valamit ezek hatásairól? 

Bár ma már teljességgel reménytelennek látom, ha mégis létrejönne egy komolyan vehető szakmai egyezetés, akkor ezt a néhány alapvetést ajánlanám megvitatásra:

1. Nemzetközi összehasonlításban is igen jelentős a kortárs művészeti és pedagógiai szcéna Magyarországon. Ennek a tartalomnak a támogatása, illetve a bel- és külföldi disztribúciója az egyik leglényegesebb szakmai kérdés, amennyiben magunkénak érezzük a szakmánk és kultúránk jövőjének ügyét.

2. A szakma jelenlegi elitjének be kell fogadnia a korábban marginálisnak tartott műfajok képviselőit. A szakmai integráció keretében végre egyenrangú partnerként kell kezelni az igen jól szervezett és haladó szellemű bábművészetet, a drámapedagógiát, a színházi nevelést, az ifjúsági- és diákszínjátszást, az ifjúsági- és gyerekszínházat, a különféle zenés műfajokat és így tovább. 

3. A műfajok külön szakmai fogalomtárral és eszközkészlettel rendelkeznek, ezért szakmailag leírhatóak, taníthatóak és számon kérhetőek. A művészeti iskolai oktatásnak integráns részévé kell tenni a szakmák pontos értelmezését és az egyes szakmák kooperációjának gyakorlatát.

4. Az államilag normatív alapon támogatott kulturális intézmények vezetőinek igazgatási gyakorlata megrekedt a hetvenes évek szintjén. Még mindig nem áll rendelkezésre egy egzakt elvárás-rendszer, amely tisztázhatná, melyek egy XXI. századi állami intézmény felelős vezetőjének feladatai. (Ezért lehet ma bármiféle ügyeskedést igazgatásnak nevezni.)  

5. A kultúra állami támogatása nem evidencia addig, amíg a társadalom számára sem az. Hogy mit és miért támogat az állam törvényben szabályozott módon, azt egy szakmai és közpolitikai egyeztetésnek kell meghatároznia. 

6. A szakmai érdekképviseleti rendszert meg kell reformálni, amennyiben a szakmák igényt tartanak az autonómiára.

7. Amennyiben a jelenlegi, szakmailag elfogadhatatlan, ráadásul antidemokratikus hierarchia fennmarad, addig semmi esély nincs az innovatív gyakorlatok elterjedésére. Az alapvetés lényege, hogy a retrográd elitnek végül mennie kell.

Ezek és még sok más alapvetés megvitatása segíthetné közelebb a színházat ahhoz, hogy ne veszítse el kapcsolatát a valódi világgal és a fiatalokkal. Újabb és újabb csúcstámadásokra kell számítanunk, amelyek során az egyre fiatalabb és egyre radikálisabb művészek egyre kevésbé fognak válogatni az eszközökben. Csak azt tanácsolhatom nekik, hogy ne késlekedjenek visszafoglalni, amihez a felelőtlen elit olyan kényszeresen ragaszkodik. Számolják fel az előjogot, forgassák fel a hagyományt, tiporják el a tekintélyt!