Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TANÍTS MEG ÉLNI, AVAGY NICK HORNBY NEM SYLVIA PLATH

Kerekasztal Színházi Nevelési Központ – Szputnyik Hajózási Társaság: A hosszabbik út / Marczibányi Téri Művelődési Központ
2013. jún. 5.
Pár ögyilkosjelölt segítségével egészen sok mindent el lehet magyarázni az életről, egyre megy, hogy ők maguk mennyire gondolják ezt komolyan. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

A Kerekasztal Színházi Nevelési Központ és a Szputnyik Hajózási Társaság koprodukciójában Gigor Attila együttműködésével adaptálták színpadra Nick Hornby A hosszabbik út (A long way down) című regényét. A mű alaphelyzete szerint négy, egészen különböző ember kíván megválni taccsra ment életétől ugyanannak a toronyháznak a tetején, és szerencséjükre (vagy balszerencséjükre) ugyanazon a szilveszteri éjszakán.

Az előadás plakátja
Az előadás plakátja

A történet Thornton Wilder Szent Lajos király hídja című regényének újraértelmezéseként is tekinthető, csakhogy – és ez a legfontosabb – A hosszabbik út esetében a sors helyét a szabad akarat foglalja el, ami kevésbé kegyetlen és következetes, állandóan nehéz döntések elé állítja szereplőit. Wildernél öt utazó halad át Szent Lajos király kötélhídján, a kötélhíd leszakad, az utazók pedig a mélybe zuhannak. A könyv során megismerkedünk történetükkel, és megértjük, hogy a kötélhidat nem a puszta véletlen szakította le, hanem a sors vagy isten, ha úgy tetszik, hiszen a szereplők egytől egyig olyan pontra jutottak életükben, ahonnét képtelenség volt azt tovább folytatni már.

Nick Hornby könyvében éppen Wilder gondolatának megfordítása áll a központban: pár ember saját, szabad akaratából felmegy egy ház tetejére, hiszen azt hiszik, életüket képtelenség rendbe hozni, majd egymással találkozva saját, szabad akaratukból távoznak, de nem egy közös ugrással, nem bizony, hanem csalódottan kullognak le a lépcsőn, a hosszabbik úton.

Gigor Attila és a Kerekasztal nagyon érzékenyen tapint rá a lényegre: ez a történet nem az öngyilkosságról szól. Érezzük a kiábrándultságot, a célnélküliséget, a problémák megoldásának nehézségeit vagy éppen lehetetlenségét, de egy percig sem vesszük komolyan, hogy ezek az emberek akár meg is halhatnának. Nick Hornby ugyanis nem Sylvia Plath.

Farkas Attila, Hay Anna, Hajós Zsuzsa és Fábián Gábor
Farkas Atilla, Hay Anna, Hajós Zsuzsa és Fábián Gábor

Borzasztóan rokonszenves az is, hogy a színészeknek egy-egy széken kívül csak saját magukra van szükségük ahhoz, hogy a történetet érvényre juttassák. Persze, jelmezek azért vannak: JJ (Farkas Atilla), akinek (különben véleményes) rocksztár-karrierje tört derékba, kopott farmerdzsekit visel, System of a Down-os pólóval, Jess (Hay Anna) a legszélsőségesebb emós szerkóban virít. Martin (Fábián Gábor) öltözékére a lezseren elegáns kifejezést használná a Joy magazin, Maureen (Hajós Zsuzsa) pedig hatalmas, piros esőkabátban díszeleg, nagymamás ruháiról pedig a Joy magazin (hogy ennél a példánál maradjak) sosem nyilatkozna.

A lényeg azonban a játék, de nem a sztenderd értelemben vett, zsigeri tehetség kelti fel a néző érdeklődését, hanem sokkal inkább az, hogy a négy színész intellektuálisan érdekelt a szereplők sorsában, és azért dolgoznak, hogy mi is azokká váljunk, hogy kedvünk legyen megoldani a számukra megoldhatatlannak tűnő bajokat. Ahogy halad előre a történet, úgy merülünk el egyre inkább a lelkükben, mígnem elkezdjük érteni őket.

Értjük Maureen-t, hogy súlyosan fogyatékos gyermeke, Matty elvette tőle fiatalságát és életét, hogy soha többé nem kaphatja vissza, hogy magányos, hogy céltalan. Értjük Martint, hogy lefeküdt egy tizenéves lánnyal, hogy meghurcolták a bíróságon, hogy tönkrement tévés műsorvezetői karrierje. Értjük Jess-t, már akkor is, amikor elhagyja a fiúja, de sokkal jobban, mikor megtudjuk, nővére eltűnt, és az emiatt kialakult családi krízis helyrehozhatatlan. Értjük JJ-t is, aki először azt hazudja, halálos beteg, majd kiderül, mindezt csak a figyelemért tette, hogy nem találja a helyét a világban, de erről beszélni sokkal nehezebb, mint kitalálni valami közérthetőt egy furcsa nevű betegségről.

A képek forrása: Kerekasztal Színház
A képek forrása: Kerekasztal Színház

A történet folyamát többször megszakítják a közönséggel folytatott beszélgetések. A középiskolás fiatalok ilyenkor kis csoportokat alkotnak az egyes szereplők körül. Sajnos én magam egészen keveset hallok ezekből az eszmecserékből, de a néha elkapott mondatokból nyilvánvaló, hogy nemcsak a történteket dolgozzák fel együtt, hanem azt is megvitatják, hogyan tovább, sőt, bizonyos improvizatív részeknél a diákok az események irányítóivá válnak.

Az utolsó jelenet például egészében a csoportok ötleteiből alakul ki. A szereplők tanácsot kérnek tőlük, hogyan folytassák életüket, mi lehetne az, ami miatt érdemes lenne tovább folytatniuk a hosszabbik utat. Martinnak azt tanácsolják, hozza rendbe kapcsolatát a gyermekeivel, vegyen egy kutyát, hogy együtt tudják sétáltatni. Maureen-nek, érdekes, szintén kutyát, szobanövényeket javasolt a csoportja. JJ-re rámosolygott egy lány a villamoson, Jess pedig találkozott volt pasijával, Tommal, és sikerült kedvesen viselkednie vele, amitől a srác úgy megijedt, hogy sikítozva elrohant. Apró dolgok ezek, nyilvánvalóan nem is lehetnek megoldások emberek mély, lelki problémáira, de értjük, érezzük, hogy a megoldás már megszületett.

A megoldás pedig a döntés, hogy az ember ugyan nem tehet meg bármit, és a döntés néha csak annyit jelent, hogy kihúzhatja a dugót a kádból – ahogy ezt Jess mondja korábban teljes kiábrándultságában -, de a dugót, azt igenis ő húzta ki, a víz miatta folyik le, ha teljesen nem is ő irányítja a sorsát, azért van rá befolyása. És adódnak közben jó dolgok is, mondjuk az ember ott ül három idegennel a Temze partján, akik már nem is igazán idegenek, nézik a London Eye-t, hogy forog-e, és mindegy az is, ha megállt, mert lehet együtt nézni.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek