A HALÁL PANOPTIKUMA

Kétlem, hogy a Le grand macabre május 22-i előadása után lett volna néző, aki ne felvillanyozva távozott volna a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremből – legalábbis azok közül, akik nem vártak valami egészen mást Ligeti György anti-antioperájától. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Vajda Gergely

Maga a szerző, tudjuk, ismételten kiábrándítónak találta művének különböző színreviteleit, így a most látott, revideált változat első, 1997-es salzburgi előadását is. Én valahogy úgy képzelem, hogy ezzel a Vajda Gergely által vezényelt előadással jóval elégedettebb lett volna. Persze a koncertszerű előadás eleve kizárja a lehetőségét számos félreértelmezésnek; ez a produkció, amely élt azért a színészi játék és a jelzésszerű díszletek eszközeivel mindenestre remekmű-gyanús megvilágításba helyezte a kissé hányatott sorsú operát. Nyilvánvalóvá tette sokértelműségét, engedte kibontakozni fergeteges humorát, és eközben mindvégig érzékeltetni tudta azokat a komor mélységeket, amelyek a humoros, abszurd vagy éppen megbotránkoztató felszín takarásában, a sokszor felkavaró zene által is szuggeráltan feltárulnak benne.

Hogy ez lehetségessé vált, abban oroszlánrésze volt a hatalmas előadói kar színvonalának. Az igen magas átlagszínvonalon túl ez pontosabban azt jelenti, hogy a leggyengébb láncszem is eléggé erős volt, viszont nem kevés kimagasló teljesítménynek is tanúi voltunk. Ami pedig a leginkább imponálóan hatott, az az a körülmény, hogy hiába volt az előadás a bécsi Neue Oper és a Művészetek Palotája koprodukciója, amelynek számos résztvevője egyszeri alkalommal találkozott egymással, a hatás lenyűgözően és tömbszerűen egységes volt. Ezt találom e mostani Grand macabre legkiemelkedőbb erényének. E legkiemelkedőbb erény első számú letéteményesének pedig Vajda Gergelyt, az előadás karmesterét.

Timur Bekbosunov

A mondott hatalmas előadói apparátusba a karmesteren kívül a Pannon Filharmonikusok, a Rácz Zoltán által vezetett Amadinda Ütőegyüttes és Antal Mátyás Nemzeti Énekkara tartozott. Az opera meghatározó szerepeit Réti Attila (Nekrotzar), Timur Bekbosunov (Piet vom Faß), Nicholas Isherwood (Astradamors) és Várhelyi Éva (Mescalina) szólaltatta meg.

A zenekar fölényes technikai felkészültséggel, fegyelmezetten és koncentráltan, minden részében imponáló teljesítményt nyújtva játszott; az ütős szekció szerepét betöltő Amadinda pedig folyamatosan élményt jelentett az élményben. A darabot nyilvánvaló módon őrületesen jól ismerő Vajda teljesítményében pedig, mint máskor is, az a végtelen természetesség nyűgözött le, amellyel a legnagyobb energiájú kisüléseket, a legkomplikáltabb folyamatokat is ellenállhatatlan erővel tudta kézben tartani, miközben a derűjét is mindvégig megőrizte, viselkedésében nem volt semmi zsarnoki, sőt tán még mosolygott is mellé kissé.

A viszonylag kis feladatát ugyancsak mintaszerűen elvégző kórus elvezet bennünket az előadás vokális oldalához. Az összességében kitűnő szólistaegyüttes tagjai közül ketten tűntek ki abszolút nem mindennapi teljesítményükkel. Egyikük a lélegzetelállító kazah-amerikai tenorista (továbbá kortárs zenei produkciók producer-rendezője, Eötvös és Gubajdulina alkotótársa), Timur Bekbosunov, aki a részeges és széllel bélelt Piet szerepét hatalmas átütő erővel és egészen félelmetes virtuozitással tette felejthetetlenné. A két koloratúrszoprán-szerepet éneklő, pontosabban „magánszámot” előadó Jennifer Yoon (Vénusz, illetve Gepopo főtitkosrendőr) pedig az énektechnika és kontrolláltság jelzőkkel alig kifejezhetően magas fokán alakította ezeket az epizódokat az opera legfélelmetesebb és leginkább mélyértelmű pillanataivá.

Várhelyi Éva

A Nekrotzart megszólaltató szegedi basszbariton, Réti Attila hangjának és egyéniségének súlyával, majd a főszereplő abszurd bukásának megrázó szólójelenetében alakításának árnyaltságával és mélységével is meggyőzőnek bizonyult; kissé mesterkélt, lüktető vibratója könnyen megszokható és erényeihez képest elenyésző volt. Annál természetesebb, simább hangképzéssel szólalt meg Várhelyi Éva, akinek félelmetes és gátlástalan Mescalinája bármelyik férfi szereplőnél több erőt és elszántságot sugárzott. Astradamorsként Nicholas Isherwood mély basszusa egy cseppet tompának hatott, ám éneklése így is kifogástalan volt, alakítása révén pedig egyenlő súlyú tagjává vált a főszereplők négyesének. A Go-Go herceget éneklő kontratenor, Arno Raunig, illetve a két swifti ihletésű, fekete, illetve fehér miniszterét megtestesítő Matthias Raupach és Gerhard Karzel átütő erejű, minden részletükben nagyszerűen kidolgozott és összehangolt komikus jelenetekkel gazdagították az összképet, míg humorosságukban is megkapóan érzékeny-érzéki pillanatokat, az előadás egészen különleges színeit köszönhettük a gyermeki tisztaságú szerelmespár, Amando és Amanda megszemélyesítőinek, Anna Manskénak és Bányai Júliának. Bár hallhatnánk még egy párszor az egészet.