Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÚJRAMELEGÍTÉS

Korszakalkotók: Kortárs amerikai filmrendezők
2013. máj. 30.
Az amerikai mainstream és független szcéna legkarakteresebb szerző-direktorait összegyűjtő portrékötet többé-kevésbé sikerrel elégíti ki a téma iránt érdeklődő olvasók, valamint a korpuszt unalomig ismerő akadémikusok igényeit. SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA.
Zalán Vince Filmrendezők című, a világ minden táján dolgozó és legkülönfélébb stílusú művészeit (Michael Hanekétől Takeshi Kitanóig) tömörítő könyve pontosan egy évtizede került a honi piacra. Mindenképpen érdemes distanciát vonni a két mű megközelítése között: míg az előbbinél fennáll a veszélye, hogy a kötetet csupán vérbeli filmbarátok, netán agilis filmtudósok forgatják, az utóbbi több lehetőséget kínál. 

korszak

Richard Linklater vagy Terrence Malick noha nem kifejezetten tömegvonzó rendezőegyéniségek, az átlagember viszont máris jobban képbe kerül, ha Steven Spielberg, Ridley Scott vagy Quentin Tarantino neveire bukkan a hátlapon. Jobban piacosítható szemléletet ígér a felütés: ugyanannyira akar szólni a réteghez, mint a plebszhez. Ráadásul a szerkesztői vezérelv láthatóan a korral való haladást is szorgalmazza, így fordulhat elő egymás társaságban independent szerző és fősodorbeli sztáregyéniség, minél tágabb spektrumot igyekezvén átfogni. Utóbbi tényező talán azért sem véletlen, mert – a 2006-os, kiadók csődjével szegélyezett Canossa-járás után – éppen a fiatal generációt képviselő orgánum, a Prizma támogatta a Korszakalkotók napvilágra kerülését. Így lesz teljes a kör, célkitűzése szép és jól körülírható.
A kötet felelős szerkesztőjét, Pápai Zsoltot nem vádolhatjuk azzal, hogy elbagatellizálná a legfontosabb feladatokat. Ő maga három esszéért is, jelesül Tim Burton, Soderbergh és Spielberg portréinak rajzolásáért is felelős, mi több, a hosszú felütés is az ő íráskészségét, illetve érvelési technikáját dicséri. Tökéletesen látszik a műbe ölt munkája: már a fordulópontként definiált Hollywoodi Reneszánszra vezeti vissza napjaink rendezőinek törekvéseit, és Pápai rendre ügyel arra, hogy összefüggései nyílegyenesnek, érhetőnek és helytállónak bizonyuljanak. Nemcsak arra esküszik fel, hogy pontos képet nyújtson a ’70-es évek paradigmaváltásairól, annak ismeréveiről, de olyan érdekességeket is megoszt a célközönséggel, mint az ún. „aha-élmény.” (Spielberg, Lucas, Scorsese és a többi szakállas, tornacipős mozifenegyerek bevallottan Fordtól Kurosawáig húzódó mozis utalások tömkelegével is szórakoztatni kívánja a „vevőket”). Éleslátóan tesz különbséget a nagy marketinghadjárattal indított zsánercsinnadratták és a blockbuster terminusa között.  Kedvenc (saját) példám szerint a Bosszúállók valóban kasszát robbantott (azaz blockbusterré vált), ha bevételi mutatóira nézünk, míg hiába hozták előre a köztudatba Ridley Scott 130 milliós keresztes hadjáratról szóló eposzát, a Mennyei királyságot, az bizony csúfosan leszerepelt box office színtéren (vagyis megafilmnek szánták, mégis bukás). Végül, de nem utolsó sorban a globális filmgyártás, helyesebben a Globowood-Hollyworld fogalompár is terítékre kerül, nem szólva mindazon tendenciákról, amelyek évtizedekkel ezelőtt születtek, és úgyszólván „felelőssé tehetők” a mai prequel, sequel, reboot, preboot, crossover, spin-off áradatért.
Szerkesztőtársa, Varga Balázs csaknem ilyen tevékenyen vette ki a részét az alkotómunkából – az ő keze nyomát a David Lynchről és a Jim Jarmuschról írt portrék viselik, hozzá hasonlóan Varró Attila jegyez két esszét Michael Mannről és Tarantinóról. A könyvben szereplő tizenegy szöveg maradékát Sepsi László, Pálos Máté, Roboz Gábor, Lichter Péter, azaz a Prizma-generáció jegyzi. Ha már nemzedékek: lényeges szempont lehet, miben tér el az idősebb kollégák látás- és írásmódja a fiatalabb partnerekétől. A Korszakalkotókat végigolvasva stilisztikai és tematikai harmónia uralkodik, nyugtázhatjuk, hogy a Filmvilág szemléletéből sokat merítő Prizma fényei erősen visszaverődnek, ugyanakkor az előd színvonalára áhítozók sem csalódnak. Külön öröm, hogy ha nem is bír minden szerző distinktív újságírói kézjeggyel, de jórészt képes saját identitását, közelítésmódját leképezni az oldalakon. Pálos filozofikus hatású Malick-portréja (pusztán a rendező oeuvre-e révén is) ügyesen horgolja össze a naiv olasz komikusok iránt rajongó maestro imázását művei transzcendens hangoltságával, az avantgárd filmkészítőként ismert Lichter tévedhetetlen konzekvenciával veszi pontról pontra az egyébként szintén underground-ihletettségű Gus Van Sant alkotói korszakait, de még Sepsi is meggyőzően zárja dolgozatát, amikor Ridley Scott hőseit kitörni vágyó, kultúraközi vagy mentalitásbeli keresztutakra tévedő figurákként veszi számításba. És noha Michael Mann-nél régóta tudható, hogy imádja a rögvalót elegyíteni a nagyfokú stilizációval („Anyja neve Peckinpah, apja neve Kubrick.” – olvassuk róla a 125. oldalon), Varró Attila tovább árnyalja a róla kialakult képet, amikor a rendező típusalakjai Idővel harcoló profikként jelennek meg, akik életében megnyugvást, örömöt jelent egy-egy líraian fotózott ágyjelenet vagy érzéki zuhanyzás – szemben Kubrick Ragyogásának fürdőszoba-sokkjával. 
Szembetűnő jellegzetesség, hogy az írók következesen tipizálnak. Életműveket vizsgálnak, központi motívumokra vadásznak, korszakhatárokat húznak meg. Ez a stratégia azért szerencsés, mert így a rendezőkkel éppen csak most barátkozók előtt kapu nyílik, érthetővé válik, miről szól a beszéd, könnyen befogadhatóvá válnak a stílusvonások. Lynch korszakai vagy Jarmusch szakaszokra osztott pályaképe ekképpen követhető olvasmányokká lesznek. Igaz, néhány alkalommal előfordul, hogy a potenciális olvasó szemeit összehúzva, homlokát ráncolva kénytelen egy-egy sorra koncentrálni („Az irányítás határai motivikus és tematikus értelemben egyaránt összefoglaló darab – jóllehet távol áll a korai Jarmusch-filmek szubkulturális világától, és az érzelmi azonosuláson alapuló hatáskeltés helyett inkább az ironikus-önreflektív-elidegenítő logika jellemző rá.” – 217. oldal), a portrészerzők íráskészségének hála ezek nem kerülnek túlsúlyba, örökké a zavartalan(abb) dekódolhatóságot tartják szem előtt.
Felmerülhet a kérdés, miképp állítanak újat az írók, hol rejtezik az a pont, amely a már meglévő információkat új köntösbe öltözteti? A válasz, csakúgy, mint korábban, az írók afféle „személyes varázsa”. Pápaitól Sepsin át Robozig fennmarad a körültekintő, az összes védjegyet alaposan körüljáró látásmód, így válik a Korszakalkotók egy példás vállalást ügyesen teljesítő kötetté. Ha eget rengető újdonságokba nem is mindig botlunk, az eddig csupán szőrmentén említett vagy éppen agyontárgyalt ismérvek szép külcsínnel, kielégítően kerülnek az érdeklődők elé – néha ez a fajta sikeres újramelegítés is sok, de mindenképpen több, mint a totális trehányság vagy a görcsös precizitás miatt darabjaira hulló nagyotmondó struktúra.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek