De nem kell aggódni, a bomba csak képletes, bár a fenyegetés valós. A mai kultúrpolitikai és társadalmi helyzetben mintha mindannyian kiismerhetetlen aknamezőkön járnánk, kerülgetve a naponta más-más helyre telepített bombákat. Ennek fényében igencsak meglepő, hogy a kortárs művészettel foglalkozó kereskedelmi galéria több szempontból is „előre menekül”, mintegy – a veszélyre fittyet hányva – nagyvonalúan átlépdel az aknásított területen. 

Nem csupán azzal, hogy a lakásgaléria terét teljesen újraszabatta (építész: Szerdahelyi László), s ily módon hasonlatossá tette a múzeumokhoz – s itt ne csupán a természetes fények versus mesterséges megvilágítás minőségi különbségére gondoljunk, hanem minden egyébre, amely a kortárs kiállítótermek, a white cube világát jellemzi –, hanem avval is, hogy egyfajta köztes helyzetbe pozicionálta önmagát. Megteheti-e egy kereskedelmi galéria, hogy egyszerre vállalkozik két szerepre: átveszi a kortárs múzeumokban zajló kánonteremtés „nyűgét”, miközben vállaltan teret ad radikális és alternatív művészeti gesztusoknak és stratégiáknak?  

És miként tudja majd kezelni ezután az olyan intézménykritikus vagy a bejáratott határokat felrúgó, sokkoló művészi megnyilvánulásokat, mint például Mécs Miklós akciója, aki kiállító művészként maga tájékoztatta a rendőrséget a „fenyegető eseményről”? 

A csoportos kiállítás címe – Minden szükséges eszközzel – egyrészt erre az új helyzetre reflektál, másrészt arra, hogy a politikai elnyomás, a lassacskán felépülő diktatúra, az „újbeszéd” eluralkodása, a szociális háló megszűnése, a rasszizmus előretörése idején a művészeknek igenis radikálisan állast kell foglalniuk, minden kritikai eszközzel jelezniük kell, hogy nem kérnek a politikai nyomulásból.   

Erre a hol radikális, hol bújtatott „ellenállásra”, a politikai helyzetre adott különféle reflexiókra fűződnek fel a kiállított művek, megtámogatva és párhuzamba állítva a hetvenes évekbeli magyar neoavantgárd művészeinek egy-egy munkájával. Így látható például Pauer Gyula egyik ikonikus munkája, az 1978-as Tüntetőtábla-erdő egyetlen megmaradt darabja (amelynek felirata egészen profetikus módon a mű eltűnését – hiszen felállítása után három nappal már meg is semmisítették – és továbbélését is előre jelzi ) és El-Hassan Róza 2012-es tüntetőtáblája (Arab tavasz télen), amelyet a szíriai tüntetéssorozatok nyomán készített. 

De szerepel Szentjóby Tamás Csehszlovák rádiója, amely az 1968-os ellenállásnak állít emléket (a csehszlovák megszállást követően és a rádióhallgatás betiltása után a prágai lakosok újságpapírba burkolt téglákkal, nyilvános helyen hallgatott „ál-rádiókkal” provokálták a belügyi egységeket) –, vagy Major János 1974-es, a zsidóságot „kifigurázó”, önironikus rézkarca és Tót Endrétől 1972-ben két habszivacsból készített sajátos feliratú vörös csillag. 

Az elődök munkásságából – akik szinte egész életüket a Kádár-kori aknamezők finom felrobbantásával, hatástalanításával vagy éppen kijátszásával töltötték el – nyilvánvalóan sokat hasznosíthatnak a mai generációk, de mivel nagyrészt nem kellett megtanulniuk a sorok között olvasni (vagy írni), így jóval erősebb, egészen radikális eszközökkel is él(hetn)ek. Erre szép példa Gerhes Gábortól a volt lichthof nyitott terében elhelyezett, mívesen megmunkált, esztétikus, a XVIII. századra jellemző, kacskaringós és kifinomult kézírást imitáló kovácsoltvas felirata: ODABASZUNK, vagy Horváth Tibor már sokszor bemutatott, de megunhatatlan videója, amelyben egy kigyúrt fiatalember leüvölti a nemzeti lobogót: oly annyira, hogy az szégyenében szürkévé változik. 

Mindenképpen fontos munka KissPál Szabolcstól A Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata Lovári Nyelven című plakát (2012): a sokat és joggal támadott NER-átirat finoman világít rá arra, hogy ebből az „együttműködésből” nem kizárólag a többségi nemzet nagy része, hanem a romák is ki vannak rekesztve. (A projekt része, hogy a művész – ellentétben a nyilatkozatot kényszerűségből kiakasztó önkormányzatokkal – személyes feladatának tekinti, hogy a roma nyelvű változatot minél több köztérben elhelyezze.)  

A bombát bejelentő, meglehetősen sovány művész (Mécs Miklós) rövid videójában (A kritika bírálatának a cáfolata) főszerepet vállal: egyfajta keretlegénynek, bőrdzsekis neonácinak öltözik, a karján viszont Dávid-csillagot visel. Kezében bagettet lóbál, majd egy váratlan pillanatban lesújt vele az üzemcsarnokban kuporgó, hajléktalannak tűnő férfi fejére, majd minden kezdődik elölről. Erre rímel Horváth Tibor óriásira nagyított iskolai füzete – a büntetésből százszor leírandó mondatok azonban a „zsidó a barátom, nem baj, cigány a barátom, nem baj” (stb) szövegtöredékeket visszhangozzák monotonul. 

A kiállítás címe – harmadsorban – egy dél-afrikai születésű művész munkájából származik. Kendell Geers – akinek jelenleg éppen a berlini Haus der Kunstban látható az életmű-kiállítása – egy 1995-ös plakátját aktualizálta a kiállításra. Persze inkább tudattalanul: az eredeti kiállítóhelyről (Guggenheim Museum) és politikai helyzetről leváló magyar nyelvű szöveg önálló életre kell az acb galéria terében. A fekete-fehér manifesztumban itt és most háttérbe szorul az „Érintetlen Fehér Kocka” (a múzeum mint intézmény) elleni támadás maga, és előtérbe kerül a gerillaharcos attitűd. Geers a terroristákhoz hasonlítja (sosem) megvalósuló tettét: hogy ti. művészi akciónak tekinti a galéria felrobbantását, az esetleges áldozatok orvosi leleteit vagy a boncolási jegyzőkönyveket, a megmaradt műtörmelékek kiárusítását, illetve a letartóztatását követő életfogytiglani büntetést. Talán nem kellene megvárni, míg nekünk is csak ez az egyetlen, brutális megoldás marad.