Stohl András

A történet, különböző forrásainak és kidolgozásainak köszönhetően, széles körben ismert. Mephisto, a gonosz különben is egyidős az emberiséggel, sőt, valamivel idősebb nála. E regényadaptációban – Alföldi Róbert rendező és Vörös Róbert dramaturg munkája, Lányi Sarolta prózafordítása nyomán – a címszerep: szerep a szerepben. A színész Hendrik Höfgen legsikeresebb szerepe, Goethe Faustjából. A denevérjelmezű, misztikusan sokkoló, formátumosan negatív alak(ítás) lelke velejéig jellemzi eljátszóját, Höfgent, és ráég személyiségére. A kommunista szimpatizánsnak indult fiatal művész a fasiszta hatalomátvétel utáni Németországban a náci (művészet)politika kiválasztottja, kedvence és játékszere lesz, a Porosz Állami Színház intendánsa, majd a kultúra látszólag legfontosabb irányítója. A tévképzetei és karriervágya által sodort gyenge emberben pislákolna némi tisztesség, de a totális rossz rémuralma közepette csenevész jó szándéka azon is ront, amin javítani, enyhíteni igyekezne.

Radnay Csilla, Stohl András

Alföldi rendezése remekül kihasználja Menczel Róbert időtlen-archaikus díszletének impozáns-semleges traverzeit, platóit, a jellegzetesen színpadi építményrendszert, amelynek térbeli, szögletes általánosságát egy-egy tipikus bútor vagy ismerős enteriőr oldja (pad a vasúti töltés közelében, óriási, megterített, gyertyafényes vacsoraasztal mindössze három vendégre stb.). Hatalmas és határolatlan a cselekmény közege, így bizonytalanságot keltve nyel magába mindent. Az érkezők irdatlan távolból, apró figurákként indulhatnak az előszínpad felé, illogikus lépcsőjárások várhatnak a közeledőkre, egy talpalatnyi hely is beszorulhat a száz és száz négyzetméterre. A nagy fesztávok, a szétszórtság és betömörítettség pulzálása szimbolikus jelentésű. 

Az alaphangot Höfgen előadást nyitó táncgyakorlata üti meg. Félmeztelen teste, valamennyi porcikája összhangjára ügyelve, izmait megfeszítve igyekszik úrrá lenni a teret hódoltató koreográfián, bizonyítani önmaga és színes bőrű domina szeretője előtt. Amatőrnek profi, profinak dilettáns a balettben. A mozgástervező Gergye Krisztián a főhős kettős-bomlott lényét programozta a nem rövid, nem kíméletes mutatványba. Stohl András Höfgenként azt a nem lekicsinylendő koncentrációt, egyszerre külső-belső figyelmet sűríti a táncjelenetbe, amely megfeszülve sem talál célt magának, mert nincs morális magja a tudatban, s nem elég nagyvonalú, nem elég cinikus ahhoz, hogy a külvilágot letapogassa és igájába hajtsa. Maga válik leigázottá.

Bánfalvi Eszter, Stohl András

Stohl mindvégig kiváló, emelkedő teljesítménye a folytonosan leplezett tanácstalanságot hatványozza. Rendre kiüresedik a pillantás, szétesik az arc, a magányos, félhazug gyónásokból egy öngyilkos hulla tekintete mered ki, ám amint partnere, közössége, közönsége adódik a mephistói komédiásnak, próbál egy az egyben önmaga, s önmagánál több lenni. Fizikum, öltözék, szokásrend, arcfestés héja alól Stohl András a pőre erkölcsi tengődés stádiumait buktatja elő: a saját potenciálját áruló és eláruló művészt (akinek igazi kalibere, tehetségének mértéke kétséges, a tehetség ténye és feltűnő volta azonban nem).

Vajon a diktatúra kénye-kedve nélkül is ezt az utat, sorsot mérte volna ki kor és jellem? A Mephisto inkább azt beszéli el Alföldi Róbert egyik legletisztultabb rendezésének nyelvén, hogy a militáns, harsogó, szólamos, kegyosztogató önkényuralom senkit nem hagy érintetlenül, ellenében a jobbak sincsenek kellően felvértezve. A Hamburgi Művész Színház társulatának az évek során bejárt pályája egy teljes mikrotársadalom extenzitásával hat. Makranczi Zalán nervózusan hemzsegő, készületlen forradalmár Otto Ulrichja, vele szemben Nagy Zsolt betegesen pattogó, hangoskodó-naiv szélsőjobbos Hans Miklasa szükségképp végzi majdnem egyazon színpadi helyzet elnyúlt dermedtségében. Mészáros Piroska (Angelika Siebert) és Szatory Dávid (Alex Bonetti) a vak-elvakult, többségi állampolgári kollaboráció stupiditásába szégyenült, díszgermán bábok. 

Nagy Zsolt, Nagy Mari

Az említettekhez hasonlóan a gondos színészvezetést, a Nemzeti Színház színészegyüttesének sokhúrú játékkészségét még egyszer – az Alföldi-érában tudvalevően utoljára – tanúsítva Murányi Tünde (Hedda von Herzfeld) a hamburgi színházi ranglétra egy jelentéktelenebb fokán állva is éles képkockákat fotografál a dramaturgnő kommentálatlan én-vesztéséről. A sor végén szerénykedő súgónő (Eufenné, Marika) szerepében Nagy Mari kiszikkadt robotosa pergeti a kapuzárási pánik mártíretűdjeit arról, hogy a fiatalokhoz törleszkedő magánéleti babusgatással sem az elillant éveket nem lehet visszarimánkodni, sem az önazonosság megóvására nem kínálkozik esély. Fehér Tibor (Willi Böck), a kisszínész kisember a saját veszte felé csendesül.

Az említettek több szerepet is megformálnak, hiszen színészek egy színjáték egyik színházában, és mindenestül színházi temperáltságú Mephistóban játszanak. Gáspár Sándor (Otto H. Kroge) és Söptei Andrea (Rahel Mohrenwitz), a hamburgi színigazgató–díva házaspár kettőse felejthetetlen jelenet kisfilmjére fut ki. A sokáig a taktikázgatásban bízó direktor magas helyről érkező „jótanács” ellenére sem tagadja meg zsidó származású feleségét. A két középkorú ember ültében, alig összeborulva Philemon és Baucis-meghittséggel érleli magát a belátásra, hogy jövőjüket – azaz tiszta emlékük jövőjét – kéz a kézben a száguldó vonat kerekei alatt lelhetik meg. Söptei mosolyos, biztató, finom nőiessége (ahogy lemond a primadonna-kiváltságról, amely egy életen át megillette) és Gáspár a szörnyű megoldás felé fokozatosan zakatoló, arcideg-rándító küszködése kettejük drámája mellett Höfgen drámája is: mit nem ismert fel, nem vállalt a főszínész.

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

A közreműködők jobbára az adaptáció gyengéit is áthidalják. Höfgen kellően nem indokolt házasságait Radnay Csilla (Barbara Bruckner) és Martinovics Dorina (Nicoletta von Niebuhr) előbb az egymás iránti, puhatolózó szexuális érdeklődés, később a Höfgent (le)kezelő női fölény felől illusztrálják (Füzér Anni hatásos kor-képű, az előadás látens – fényváltásokkal is sejlő – filmszerűségéhez igazodó jelmezeiben). Bánfalvi Eszter a Szent Johanna óta egycentis hajú kőkemény nőalakokat formál – az afrikai félvér, német hazafi Juliette Martenst némi külsődlegességgel övezi. Udvaros Dorottya (Dora Martin) nem a nagy színésznőt, hanem a tapasztalataira szavakat nehezen találó megrendülést játssza puritánul, a nyelvet váltó emigrálás hazárdjátékát becélozva. Tenki Réka (Lotte Lindenthal) az ijedten elfogadó ifjúi szolgalelkűség kreatúrája, tehetetlenkedő szolidaritás és kifejlő haszonelvűség közt egyensúlyozva. A Nemzeti előadásának dramaturgiájában igen fontos a „női vonal”: ahogy mindannyian mindig más pontról világítanak vagy sötétlenek Höfgen kevéssé fényérzékeny szemébe.  

László Zsolt (a Tábornagy) katonás kérlelhetetlensége a Führer utáni első ember nyomatéka mellett azt is megjeleníti, miért nem ő a Führer. Hevér Gábor (Teophil Marder) extravagáns, tolószékben veszteglő írója képes kilátszani a rárakogatott küllemi koloncok alól; László Attila (Pincérfiú; Intendáns) idült mosolyában a történelmi spleent ugyancsak észre kell venni.

Ha nem is teljesen egyenletes a kivitel, a tudatosan visszavett humor foszlányaitól a hanghatások ambivalenciáin át az apró ötletek mellékzöngéiig felelős, átgondolt előadás jött létre a szabadságfosztottságba került egyének és közösségek magatartás-módozatairól. A bemutató végén állva, hosszan tapsoló közönséget igencsak foglalkoztatta – mint a premier sajtóját is –, mennyire „áthallásos”, önreflexív Alföldi rendezése, Stohl játéka. Természetesen áthallásos – színielőadás mikor nem az? –, bár Alföldi Róbert indokoltan jelentette ki jó előre: nem a Nemzetiben és körötte kialakult helyzet késztette a darabválasztásra, és nem „kulcsszínházat” akar megnyitni a publikum előtt. A vezetőváltásnál, a társulat-átalakításnál, a más orientációjú eszmei és esztétikai tájolásnál fontosabb tény, hogy a Mephisto a Nemzeti eddigi repertoárjának kardinális előadásaival van asszociatív, áthallásos, energiadúsító viszonyban. A jég, a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból, a Három nővér, az Egyszer élünk, a Magyar ünnep, a Hamlet, a Sirály, az Angyalok Amerikában, az Amphitryon, A velencei kalmár és más művek színrevitelével – amelyek mostanában a „darabtemetéssel” egy színház egy korszakát is temetik.

Áthallás kell? Néhány hete Ronnie O’Sullivan ötödször nyerte meg a sznúker világbajnokságot. Egyik fő szurkolója Damien Hirst – „a világ legkelendőbb képzőművésze” –, akinek For the Love God című nevezetes alkotása (egy kísérteties gyémántkoponya) például szolgálhatott ahhoz a kellékhez, melyet a Mephistóban a Tábornagy nyújt át ajándékul, mézesmázos fenyegetéssel a még magasabb tisztségbe penderített Höfgennek (természetesen a Hamlet Yorick-koponyájának mementójaként is). Hirstöt megihlette a biliárdjáték sznúker nevű változata. Elkészítette (O’Sullivan egy ún. maximális lökésére emlékeztetve) Iopanoic Acid című alkotását, amelyen a játék golyóinak egy része lökés előtti és utáni pozíciójában is látható. Azaz összetorlasztja az idősíkokat, miközben átlátható pont- és körszerkezetű ábrát tár szemünk elé.

A sznúkerben az a játékos a legeredményesebb, az győz asztal és golyók ellenében, aki total clearance-re képes. Teljes letisztításra.