Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÜTŐS KONCERT

A Budapesti Fesztiválzenekar hangversenye
2013. máj. 15.
Semmi engedmény, semmi romantika, csak az elmúlt kilencven év érdes-csikorgós hangzatai. Kalevi Aho, Bartók és Prokofjev a Fesztiválzenekar hangversenyén. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

Mostanában a válság miatt tapasztalható hangversenyszerkesztői óvatosság mellett (népszerűt! népszerűbbet! még népszerűbbet!) mintha egy másik tendencia is kezdene érvényesülni: a bátorságé. És a jelek szerint – eddig legalábbis így tapasztaltam – érdemes bátornak lenni. A Concerto Budapest a minap egy teljes bérleti estet szentelt a 20. századi orosz zenének (Gubajdulina, Schnittke, Sosztakovics), nem sokkal utánuk pedig a Budapesti Fesztiválzenekar még radikálisabb menüvel rukkolt elő: két 20. és egy 21. századi mű. Semmi engedmény, semmi romantika, csak az elmúlt kilencven év érdes-csikorgós hangzatai. És mi történt? Az emberek eljöttek, meghallgatták a műveket és lelkesen tapsoltak.

Persze a Concerto Budapest hangversenyének fényét Gidon Kremer jelenléte emelte, a Fesztiválzenekar pedig két nemzetközi nagyágyút is bevetni tervezett: Bartók 1. zongoraversenyének magánszólamára a modern zongorarepertoár világhírű apostola, Pierre-Laurent Aimard szerződött, Kalevi Aho Minea című művét és Prokofjev Rómeó és Júlia című balettjének tizenkét tételét Osmo Vänskä készült elővezetni. Az egyik terv megvalósult, a másik nem: Vänskä valóban jött (látott és győzött), Aimard azonban megbetegedett – helyette Ránki Dezső vállalta a közreműködést. Soha rosszabb helyettest: Ránki zongorahangjaiban megmártózni mindig gyönyörűség, ráadásul a 62. évében járó hajdani Kadosa-növendék és az 1. zongoraverseny randevúját kihallgatni – ez még némi pikantériát is rejt magában. Ha ugyanis volt idehaza a Bartók-zongoraversenyekhez kapcsolódó „leosztás”, akkor Ránkira a mögöttünk álló negyven évben legkevésbé sem az 1. koncert volt kiszignálva. Az ő mértéktartó, kifinomult lényéhez a többség mindig is a 3. zongoraverseny mozarti ihletésű megszólalásmódját kapcsolta, s ha nem azt, akkor legfeljebb a 2.-at – de azt sem túl nagy meggyőződéssel. Az 1. azonban, a maga perkusszív hangszerkezelésével és ősi-modern robajaival kezdettől Kocsis felségterülete volt (ebből és a 2.-ból már igen korán – 1972-ben – lemezt is készített a régi Bartók-összkiadás számára, Lehel Györggyel). Most azonban meghallgathattuk, hogyan adja elő Ránki az 1. zongoraversenyt. Nos – hát nem úgy. Megvolt ennek az előadásnak a maga sajátos jellege a poloniusi légy hű magadhoz elv jegyében, és az összhatást a kritikus rokonszenvesnek, átgondoltnak és meggyőzőnek nevezheti. Ránki túlzásoktól mentesen, klasszikus bölcsességgel játszott, nem démonizálta a művet, nem erősítette fel a barbár ütős effektusokat, hanem egyensúlyt teremtett. Ez volt olvasatának egyik fontos tulajdonsága. A másik, hogy nagyon plasztikusan, abszolút világos tisztasággal vetítette elénk egy igencsak bonyolult textúrájú és logikájú mű hangzását és zenei összefüggésrendszerét. Ezt már a nyitótételben nyugtázhattuk, az Andantéban ehhez még hozzájött a zongora és az ütők magasrendű kamarazenei beszélgetésének élménye, az Allegro molto fináléban pedig az a tapasztalat, hogy azért persze Ránki ereiben sem epres joghurt csordogál: zárótételbeli szólóit rendkívüli lendület táplálta energiával és perzselő tűz hevítette.

 

Ránki Dezső
Ránki Dezső

A BFZ ütősei (Herboly László, Kurcsák István, Szente Gáspár, Pusztai Gábor) remekeltek a Bartók-versenyműben – de nem csak abban. Úgy hozta a véletlen, hogy ez a koncert az „ütős” műsoron kívül abban is ütősnek bizonyult, hogy mindhárom kiválasztott mű remek lehetőségek sokaságát juttatja a ritmus- és akcentushangszereknek. A Bartók-darab előtt ugyanis a kortárs finn komponista, Kalevi Aho (1949) Minea (2008) című kompozíciójának magyarországi bemutatóját is parádés ütős effektusok tették emlékezetessé. A művet Osmo Vänskä rendelte meg és mutatta be 2009-ben a Minneapolisi Szimfonikus Zenekar élén. Azoknak írom, akik nem voltak jelen, hogy elképzelhessék: nem olyasféle modernség szól ebből a partitúrából, mint amit mi a magyar új zene Szőllősy, Kurtág, Eötvös nevével fémjelzett vonulatától ismerünk – itt nem arra a minden kompromisszumtól mentes kortársi hangra kell gondolni, melyet az említett nevek és a mögöttük álló életművek képviselnek. De nem is tiszta neoromantika vagy egyéb eklektikus retro zene ez. Az utóbbi évtizedekben már kialakult egy olyan vegyes stílus is, amely rafináltan és rendkívül magasrendű szakmai tudással keveri, úsztatja át egymásba a két említett irányzat jellegzetességeit, olyan hibrid megszólalásmódot hozva létre, amely kellőképpen nyers-érdes ahhoz, hogy ne legyen megalkuvással vádolható, de hangvétele mégis vonzó, mondanivalója fogyasztható. Mindehhez Kalevi Aho darabja még ráadásul remekül fel is van építve, igen hatásos dramaturgiával – és pompás szakmai tudással, felsőfokú professzionizmussal van megírva. Az egytételes, se nem rövid, se nem hosszú (18 perces) mű nagyon hatásos, dallamhangszerként főként a fúvósokat használja, a vonósokra többnyire a foltszerű háttér szerepét bízva. A folyamat világosan tagolódik, a végkifejlethez két nagy fokozás vezet el, az ütők elementáris ritmusával és dinamizmusával. Olyan kortárs zene a Minea, amelyben nincs megalkuvás, mégis alkalmas arra, hogy közönségsikert arasson. Aratott is. 

Osmo Vänskä
Osmo Vänskä

Osmo Vänskä olyan otthonossággal vezényelte a Kalevi Aho-darabot, mint aki a saját nappalijában tesz-vesz. Ez jellemezte őt a műsor másik két számában is: a legteljesebb biztonság. Remek karmester, büszkesége Jorma Panula (1930) legendás finn iskolájának, melyet Vänskän kívül olyan nevek fémjeleznek, mint Esa-Pekka Salonen, Jukka-Pekka Saraste, Sakari Oramo, vagy az előbbiekhez hasonlóan szintén sikeres magyarországi vendégszereplést maga mögött tudó Olari Elts. Egyik remekebb dirigens, mint a másik, a legjobb talán Salonen (tegyük hozzá az érdekesség kedvéért: karmesterként Panula – és Leif Segerstam – tanítványa Kelemen Barnabás is). Az egykori zenekari klarinétos Vänskä tárgyszerű, hallatlanul pontos, világos és plasztikus ütéstechnikájú művész, nem karmester-démon és nem is szépfiú, hanem egzakt gondolkodású muzsikus és felelősségteljes szakember, aki nem illegeti magát, hanem hasznosan és ösztönzőn kommunikál, a darabokat tökéletesen tudva és folyamataikkal száz százalékosan együtt lélegezve – és az eredmény nagyszerű. A Fesztiválzenekar a tenyeréből evett, tudása legjavát adva játszott, a Kalevi Aho-darabot olyan magától értődő természetességgel szólaltatva meg, mintha évtizedes repertoárdarabról volna szó, a szünet után Prokofjev Rómeó és Júlia balettjének tételeiben pedig úgy érvényesítve harsány-vad szimfonizmust, nyers színeket és kifinomult kamarazenei effektusokat, drámát és képszerűséget, hogy még a Szergej Szergejeviccsel kevésbé rokonszenvező hallgatónak sem lehetett kétsége a mű kivételes kvalitásai felől. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek