Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

EMLÉKEZETBŐL ÖTÖS

Pion István: Atlasz bírja
2013. máj. 2.
Pion István, fiatal költő mostanában nagysikerű slammerként lép a közönség elé. Sorra nyeri a slam-bajnokságokat, újságíróként dolgozik, és mindennek a tetejébe nemrég a Helikon Kiadónál jelent meg több év anyagából összeválogatott első verseskötete, az Atlasz bírja. Nézzük meg, mennyire is bírja ez az Atlasz! AYHAN GÖKHAN ÍRÁSA.

Az elmúlt időszakban a tengerentúlról – honnan máshonnan – importált, Magyarországon is hatalmas népszerűségnek örvendő slam poetry mintha egy új marketingfogásként szorítana magának helyet, lendítve kicsit az elgondolkodtatóan siralmas könyveladási rátán. A slam poetry kifogástalan recept arra, hogyan terjedjen és legyen népszerű a költészet, másképp mondva: hogyan váljék visszautasíthatatlan ajánlattá a vers. Beszédes, hogy a slammeléssel egybekötött Költészet napi közös könyvbemutatón (Simon Márton, Sirokai Mátyás, Pion István) alig fért a Corvintetőre az érdeklődő és nagyrészt fiatalokból álló közönség. Rég történt az irodalom életében hasonló esemény: most újra szenzáció, divat lett a versből.

A kötetben a többiek munkáival való rokonság helyett a különbözőség jegyeit keresném. Miben tér el Pion István verseskötete másokétól? Pionnál a nyelv mindenhatósága helyébe a történet mindenhatósága lép. Atlasz, a földgolyót tartó figura Pionként a múltat, a múltban történt események emlékeit, emberi alakok történetét tartja és cipeli magával. Senki nem képes letenni a múltját – üzeni a könyv -: vállalnia kell, ha akarja, ha nem.

Remekbe szabott, és ha nagy időket még nem is, de több évet kiálló versek szép számmal vannak a könyvben. „…Amit mindig nézek, mert az íróasztal/pont szemben van vele, játék: fény és árnyék,/ahogy megfagy a hó, és a másik oldal/elolvad, akárha ettől csodát várnék” (Téli játék). Pion nem nagy kísérletező, a nyelv neki nem kihívás, az olvasót úgy vezeti át a könyvön, hogy eközben nem állítja különösebb enigmák el. A szerző töredékekből dolgozik, agancsok, ’56-os emlékek, (családtagok lencséjén keresztül) tanknyomok, az országot elhagyó szovjet katonák arca hever szerteszét a lírai mezőn. Tájkép csata után, avagy emlékekkel és múltakkal aládúcolt tájkép Pion István-keretben.

A szerző elsőként jelenteti meg kötetében a slam-szövegeket, megjelölve az elhangzásuk időpontját és helyszínét. Történelmi pillanat ez, amiben a slam irodalmi létjogosultságot nyer. Ezeknek a hosszú írásoknak annyi a hátránya, hogy nem nélkülözhetik az előadó hangját. Az Atlasz bírja című vers olvasása kevésbé szórakoztató, mint Pion István rádióban vagy színpadon megszólaló hangján, a sutább, esetlenebb sorok a kötetben sokkal feltűnőbbek. "…És bírják a halak a tóban,/és bírják a kristályok a hóban,/és bírják a morfémák a szóban,/és bírják a belek a lóban." Ez a szöveghely például hang után kiált, mert papíron kicsit furcsának tűnik. A szó elszáll, az írás megmarad közmondás az Atlasz bírja című versnél érvényét veszti.

A Téged tanuljalak című, Családregény alcímmel ellátott igen hosszú, az utolsó néhány sor kivételével oldalakon keresztül monotonon szóló szöveg több pontjánál azt éreztem, abbahagyom az olvasást. Nem hagytam abba. Megismertem az egész Pion-famíliát. Apát, anyát, nagyszülőket. Abban, hogy megismertem, nem tudom, mi volt a költészet. Nem jelek voltak, nem nyelvi transzparensek: az apa húsvér apa volt, az anya húsvér anya satöbbi. A verssel részben rokon Oravecz Imre Szajla-verseiben egy falu életét és történelmét ismerhetjük meg, Pionnál szintén egy mikroközösség, a család kerül apránként bemutatásra.

Mire emlékszem? Kikre emlékszem? Hogyan emlékszem? Ez a hármas lebeg a családból maradt romok felett. Az (el)beszélő a múltból indul el és a múlton át megérkezik a jelenbe. Itt a család, ez az élő és bizonyos szempontból félholt organizmus az önmegismerés metaforája, a csak a családban moshatom meg arcomat logikájából adódik össze a versek súlypontja. “…És látod,/hiába esett hónapokig az eső,/hiába áradtak a folyók,/hiszen évek teltek el,/s te már rég mindent,/de talán így lett/végül nyár megint,/mert voltak,/akiket arra használtam,/hogy téged tanuljalak meg igazán szeretni.” Az utolsó szakaszból való idézetért megérte végigolvasnom a sok ponton adatszerűen taglaló szöveget. Pionnál rendre megfigyelhető ez a játék, hogy a néha-néha egyhangúan áramló, csendben dúdolt, megakasztás nélküli sorok fedezékéből rajtaütésszerűen előbukkan egy erősebb, az egész szöveget megmentő sor vagy versszakasz. Hívhatnám ezeket pionításoknak is, de annyira szemtelen azért nem vagyok.

“…Még huszonnyolc éves vagyok,/de elmúlik majd ez is,/hiszen a felére sem emlékszem…” – ez az idézet az utolsó versből származik. Ijedtségre nincs ok, az olvasónak lesz mire emlékeznie a könyvből. Visszakanyarodva: az idézett három sor a család láthatatlan cégére fölé a legendárium fogalom sávját rajzolja ki szépen, a történetszerűségben rejlő elhallgatások, kihagyások veszélyére hívja fel mintegy a figyelmet, hogy az egyes szám első személyben elmesélt családtörténetek könnyű elmondhatóságában eleve benne van az elmondhatóság kudarca.

Ha valaki szigorú kritikával illetné a könyvet, ne feledje Pion István intését: “ne tapossatok rajtam nagyon,/mert én jó fiú vagyok,/anyám és apám is ezt mondja,” És végül summa summarum: Atlasz bírja, kicsit megrogyott lábbal, kitartóan, de annál feszesebben bírja.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek