 Schneider Zoltán és Für Anikó |
Katarina Mazetti kisregénye, amelyből Lőkös Ildikó készítette el a színpadi változatot, nem lehet egy nagy durranás; vagyis elolvasás helyett inkább megnézem még egyszer Für Anikót és Schneider Zoltánt. Ők ugyanis jól „felturbózzák” a dramaturg által is nyilván alaposan megdolgozott anyagot. Valló Péter szépen odatette kettőjük játékát a szalon közepére, vigyázott, hogy a színészek parányit se csússzanak a figurák mellé – nem lehetett nehéz dolga. A cím, mondjuk, lehetne jobb is…
Hol máshol, mint a temetőben találkozik össze két ember (lehetne még vasútállomás, repülőtér, uszoda, kórházi folyosó, stb.) – nem is lehetnének különbözőbbek. Desirée finom városi asszony, könyvtárban dolgozik, könnyed és könnyelmű; Benny tanyán nőtt föl, tehenészetet működtet, fizikai munkához és (anyukájától) rendes ételhez van szokva, nehézkes. Egyetlen közös van bennük: magányosak.
A szöveg túl-túlnyomó része váltogatott narráció: magukról és a másikról beszélnek a szereplők, akik valódi dialógusra ritkán akadnak egymásba. Desirée „szalonkörnyezete” egy presszó: kecses asztalnál tejszínhabos kávékrémet eszeget lassacskán, míg Bennynek sör és valami tartalmasabb táplálék lenne való.
A „drapp nő” – ahogy Benny nevezi Desirée-t, olykor-olykor mély lesajnálással – nyitott, kíváncsi személyiség, vagyis hamar „rákattan” Bennyre. Bennynek nehezebben megy a ráhangolódás, de szép lassan mégiscsak bevezetik egymást a saját világukba.
Közhely ez, mi más: a kétféle személyiség különböző életformát, ízlést, tempót takar, és ez szükségszerűen vezet konfliktusokhoz. Csakhogy van egy igen fontos elem, ami nem a ráción keresztül tereli össze őket, ez pedig a szex, ami sokszor vagy sokáig képes felülírni, eltakarni az egyéb össze-nem-férhetőségeket. Közhely még ez is, de legalább jól játszható.
A színészek viszik el és emelik meg a szöveget; nagyszerű találkozás Für Anikó és Schneider Zoltán kettőse. (És nem mellesleg a Rózsavölgyi repertoárjának nagy lehetősége: összeterelni a máshol nemigen találkozó színészeket, egy-egy örömjátékra, mint Jordánt Alföldivel, Szervétet Sipos Verával…) Nemcsak az alkat és a szerep passzol össze szerencsésen mindkettőjük esetében, hanem a kétféle színjátszás is szórakoztatóan szikrázik össze.
Für Anikó fiatal özvegyasszonya alighanem egy unalmas házasság után maradt egyedül. Életvidám figura, persze a maga elegáns, pasztell, vagyis drapp módján – Für Anikó ebbe a „drappságba” annyi iróniát és öniróniát tud belenyomni, hogy bőven jut belőle a tenyeres-talpas, szögletes parasztgazdát játszó Schneider Zoltánnak is. Aki másképpen bánik a humorral: tudomást sem vesz róla, nagykomolyan, gátlásost és értetlent játszva hozza a tőről metszett tehenészt, ettől lesz végtelenül mulatságos.
Miközben ők ketten szerepük szerint igencsak elbeszélnek egymás mellett, a két színész minden gesztusa akkor is a másikat célozza, ha valójában magában és magának beszél. Az összjáték különlegesen finom formája ez, amikor egyetlen hangsúlyt, egyetlen tempót sem vétenek el – így mi sem maradunk le semmiről. Lassan, fokozatosan tárulnak föl a két alakot elválasztó szakadékok, és ezzel párhuzamosan a mindennél erősebb összekötő kapocs is.
Für Anikó elszánt, magabiztos alakot, Schneider Zoltán nehézkes pasit játszik könnyedén. Ez a könnyedség, amelyet egyrészt Valló sima rendezése, másrészt Lőkös Ildikó gördülékeny szövege, harmadrészt Czvik Ildikó érzelmes gordonkajátéka alapoz meg, ugyanakkor magabiztos: pontosan tart a kitűzött cél felé.
Ami nem más, mint egy kellemes, szórakoztató, igényes és színészileg frappáns este, vagyis egy egyszerű recept megvalósítása. Nem fordul meg vagy ki az életünk, nem látjuk tőle másképp a világot, legföljebb ki-ki egy csöppet magát is beleláthatja a történet egy-egy fordulatába. Látszólag mi sem könnyebb ennél – és mégis olyan ritkán sikerül.