Félóránként váltják egymást az újságírók a Millenárishoz közel eső cukrászda belső traktusában, a Könyvfesztivál második napján. Gabi Gleichmann, aki 2012-ben, több mint tíz évvel nagy ívű kulturális újságírói karrierje után – a maga számára is váratlan módon – elsőre bestseller könyvet közölt, fáradhatatlanul mesél. A halhatatlanság elixírje történelmi-mesei világpanoráma: több mint nyolcszáz évre és harminchat generációra nyúlik vissza. Az önfeledten, gyakran megrázón áradó narráció egyik fő motívuma a zsidóság mint a kisebbségi lét sokrétű metaforája. Azóta tizennégy országban jelent meg. A magyar könyvkiadás ezúttal gyorsan reagált: a tavalyi londoni könyvvásáron aratott sikere után idén a könyv is (az Athenaeum Kiadó gondozásában) és magyar származású szerzője is itt van Budapesten.

Revizor: Tízévesen került Svédországba, most Norvégiában él. Korábban irodalomkritikusként volt sikeres, a svéd PEN elnöki tisztségét is betöltötte, most pedig a fél világ olvassa a könyvét. Közben csaknem harminc éve igen sokat tesz külföldön a magyar irodalomért. Miért tartja ezt a nagykövetséget fontosnak?

Gabi Gleichmann: Számomra ez a nyelvhez való kötődésnek egy módja. Ráadásul a pályám kezdetén a magyar irodalom iránt nagy volt az érdeklődés Nyugat-Európában. A nyolcvanas években a szintén magyar származású Danilo Kiš volt a mentorom, és ő kérdezte meg, hogy nem fordítanék-e le egy részletet Nádas Péter Emlékiratok könyvéből. Végül a teljes könyvet más fordította le, de a kiadó számára az első ötven oldalas mustra tőlem származik; lehet mondani, hogy én vagyok Nádas Péter első fordítója. Akkoriban Nádas, Esterházy, Konrád nagy érdeklődést keltett Svédországban, különösen, hogy azt híresztelték, hamarosan magyar író vagy költő fogja a Nobel-díjat megkapni.

R: Azt írják Önről, hogy meg szokta tippelni, ki lesz az irodalmi Nobel-díjas. Hogyan lehet ezt előre kiszámítani?

GG: Nagyon sok összetevője van annak, hogy végül ki kapja meg. Például 1982-ben három magyar szerzőben gondolkodtak: Illyés Gyula, Weöres Sándor és Juhász Ferenc volt a listán. De nagyon nehézkesnek tűnt, hogy háromfele osszanak egy díjat, mintha ezzel kicsit devalválódna az elismerés. Ezért végül a listán lévő negyedik név kapta meg a Nobelt: Gabriel García Márquez. Később Konrád György volt komoly esélyes. És 2002-ben is ketten voltak a listán: Kertész Imre és Nádas Péter.

R: Miért tartotta fontosnak kiadót alapítani?

GG: A feleségemmel 2010-ben létrehoztuk Norvégiában az Agora Kiadót. Nincsenek pénzügyi gondjaink, és arra gondoltunk, nem rossz dolog, ha a gyerekek örökölnek egy szép házat a hegyen, de mennyivel jobb ötlet, ha egy könyvtárat hagyunk rájuk. Ugyanis szemben a svéd érzékenységgel a külföldi irodalom iránt, Norvégiában sokkal kevesebb nemzetközi szerző jelenik meg. Minden nyelvterületről két szerzőt publikálunk, az arányosság kedvéért – Magyarországról Nádast és Esterházyt; Nádas Pétertől már négy könyvet kiadtunk. Ez nem üzlet. Egyelőre legalábbis nem lehet vele nyereségre szert tenni – de nem is így gondolok rá.

R: Irodalomkritikus, fordító és könyvkiadó is volt, mielőtt írni kezdett. Végül is mi vette rá, hogy saját regényt írjon?

GG: Az egész egy vacsora alkalmával merült fel, William Nygaardnál – a norvég kiadónál, akit meglőttek a Rushdie-ra kimondott fatva nyomán. William már nyugdíjba készült, komótosan megkérdezte tőlem, mivel foglalkozom mostanában. Én pedig, mivel már hosszú ideje visszavonultan éltem, és mivel a három gyerek közül a legkisebb is betöltötte a tíz évet, nem adhattam a szokásos választ, hogy hivatásos pelenkacserélő vagyok. Ezért hazudozni kezdtem arról, hogy éppen egy regényt írok egy ideje, és biztos voltam benne, hogy letudtuk a témát, mert William úgyis nyugdíjba megy, és átadja a kiadót. Másnap viszont megjelent a házamban a kiadó igazgatója, akinek meg kellett volna mondanom, hogy nincs semmiféle regény. De nem ezt tettem, hanem tovább szőttem a dolgot, és elkezdtem neki mesélni a könyvről. A nagy beszélgetés közepette magam is egy jó történetet hallottam megszületni. A feleségem a találkozó után megkérdezte, végre megmondtam-e, hogy nincs semmiféle regény, mire azt feleltem, hogy nem, sőt, két héten belül száz oldalas részletet ígértem. Ezt beváltottam, és fél év alatt megírtam hozzá a többi csaknem hatszáz oldalt is. Hamarosan az egyik legnevesebb ügynökséghez, az Aschehoughoz került a kéziratom egy részlete, amit nagy meglepetésemre megvett, és még kiadás előtt több helyre eladta.

R: Ez is érdekes gyakorlat a számunkra, hogy Nyugat-Európában a kiadók „tesztelik” a kéziratokat. Hogyan is működik ez?

Gabi Gleichmann

GG: Részleteket kérnek belőle, egy kuratórium elolvassa. Ide-oda küldözgetik, véleményeket kérnek róla, szóval alaposan megvitatják, mielőtt egy könyv kiadásába belevágnak. Rengeteg pénzt is ígértek érte, amire nekem gyakorlatilag nincs szükségem. De egyfelől jó, ha sok pénzt adnak, mert akkor biztosan a szívükön viselik a könyv terjesztését és sikerét – mint ahogy ez meg is történt –, másfelől pedig azt az összeget visszaforgatom az én kiadómba, és így tudom továbbvinni a külföldi szerzők közlését Norvégiában. Úgyhogy most Esterházy, Italo Calvino és egy görög származású svéd szerző, Aris Fioretos van soron.

R: Azt szokta mondani, az Ön prózája három elbeszélői hagyományban gyökerezik. Úgy tűnik, mintha ezekben a látszólag különböző narratívákban lenne legalább három közös motívum: a sors, a metafizikai sík szükségszerűsége és a mozaikosság. Mit gondol erről?

GG: Gyerekkorom nagy élménye az Ezeregy éjszaka meséi – még onnan emlékszem rá, hogy apám felolvasta: varázslatos, színes, kalandos világ. Ilyennek akartam a könyvemet is: mint egy sakktábla, amelyen a különböző szereplők helyzeteket előidézve lépkednek. A másik Kafka elbeszélői stratégiája, például A perben: nem tudjuk, pontosan hogyan néz ki Josef K., hogy milyen magas vagy sovány vagy kövér. Sorsa van, mint ahogy például a zsidóságnak is a Holokauszt által bebizonyosodott, hogy közös sorsa van. És ide kapcsolódik a latin-amerikai mágikus realizmus is, az én harmadik nagy kedvencem.

R: Amikor említette García Márquezt, az jutott eszembe, talán rá gondol, amikor a latin-amerikai irodalmi hagyományról beszél.

GG: García Márquezt is szeretem íróként, nagyra is tartom, de számomra Vargas Llosa volt revelatív. Ő mondta egyszer, hogy az íróknak ez a dolga: hangot adni mindannak, ami akár évszázadokon keresztül csendbe burkolózott. Az ő esetében például az őslakosságról van szó. Minden irodalmi megnyilvánulás valamiképp a hódítókról szól, de senki nem adta a hangját az őslakosoknak. Llosa ezt tette, és ezt teszem én is, amikor a zsidók csaknem ezeréves történetét mesélem el – a történelmet mágikus-kalandos kontextusba ágyazva.

R: Azt nyilatkozta egy helyütt, hogy a zsidóság mint közösség rendkívül konzervatív, ugyanakkor az egyének nagyon progresszívek. Ezt a látszólagos ellentmondást én általában a kisebbség briliáns megfogalmazásának tartom. Vagy úgy gondolja, hogy a zsidóság még ezen is túlmutat?

GG: Azt gondolom, a zsidóság eredendően kisebbségként viselkedik – többnyire csak úgy van esélye viselkedni. A közösség kénytelen valamiképpen konzervatívan működni ahhoz, hogy megőrizze magát, az egyének pedig kénytelenek mindig nagyon gyorsan reagálni, gyorsan tanulni, progresszívnak lenni, bizonyítani.  A zsidók éppen olyanok, mint akárki más, de a helyzetük különleges. A különleges helyzetek pedig különleges megnyilvánulásokat hordoznak.

R: És végül: milyen identitásúnak tarja magát? Zsidónak, magyarnak, svédnek, norvégnak? Melyik az anyanyelve, vagy „első nyelve”, amelyiken gondolkozik, érez?

GG: A svéd az első nyelvem. De az identitásom komplex, sokarcú és gazdag. Nagyon sok összetevője van, mint ahogy mindenki más identitásának is. Maradjunk annyiban: emberi lény.