Mégpedig nagyot, mivel amúgy bohózatot nézni nem rossz dolog, arra a két és fél órácskára a világ mocska elvan nélkülünk, hamarosan úgyis visszazuhanunk bele, de csak, miután néhány csacskaságon és jól sikerült poénon gond nélkül és alaposan kiszórakoztuk magunkat.
 Dobó Enikő és Csémy Balázs |
Ez volna szerintem az egyik elvárt, lehetséges alaphelyzet, ha az ember beül a Naftalinra, és miért ne ülne be, hiszen például Hegedűs Géza olyan szépen és meggyőzően ír a(z eredeti) szerzőről: „Heltai Jenőt elsősorban mégis színpadi szerzőként szokták tudomásul venni, s való igaz, hogy kitűnő színdarabokat írt – egy olyan áramlaton belül, amely nem vele kezdődik, nem vele végződik, de amelyhez szakemberként úgy értett, mint csak nagyon kevesen”. Mondjuk, az is igaz, hogy a színháztörténésznek ezek után esze ágában sincs kitérni a Naftalinra, helyette A tündérlaki lányok és A néma levente kerül terítékre, elvégre a tanár urat nem könnyű átverni, lát, amit lát, a Naftalint burkolja inkább a hallgatás!
Ezt az egész szekrényes históriát nem könnyű eladni. Mármint azt, hogy a titkos szeretők egymást váltva bujkálnak benne, aztán az érintett félrelépő tudta nélkül kiszabadulnak, de csak azért, hogy más dugdosnivaló személynek adják át a helyüket, és aztán az egész kezdődhessék elölről. Ezt, meg a reményt, hogy azért mégis csak van benne anyag, Szombathelyen már kikísérletezték, előrelátón nem önerőből, hanem a Mohácsi testvérek hathatós közbenjárásával, vagyis erősen átigazított szöveggel, abszurdba emelt stílussal és játékmodorral.
Azért erre az előadásra, és nem a Radnóti Színház egy évvel azelőtti, vagyis 2010-es bemutatójára utalunk, mert az utóbbi tényleg Heltait játszott, a Kecskeméti Katona József Színház viszont ugyancsak Mohácsi átiratot. A vállalás nem is olyan meglepő, mert tavaly tavasszal Mohácsiék ugyanitt Csiky Gergely Buborékok című darabját állították színpadra, s az őszi Vidéki Színházak Fesztiválján el is nyerték vele a Legjobb Előadás díját.
Csakhogy (és akkor most jön az álomfejtés) azt a bemutatót Mohácsi János rendezte, aki borzasztóan tudta, hogy mit akar, azt sikerült elhitetnie a színészekkel is, akiknek a fele mellesleg azon a kaposvári egyetemen végzett, ahol ő tanít, így az általa beszélt színházi nyelv egész könnyen talált értő fülekre.
Most azonban Cseke Péter vállalta a direkciót, aki Heltaiból még csak ki tudta volna hozni Heltait, viszont Mohácsit nagyon is benne felejtette Heltaiban. Ugyanis a mohácsiasított Heltai csak mohácsiasítva működőképes, ami persze nem jelenti azt, hogy kizárólag Mohácsi János rendezheti Mohácsi István átigazításait, mert elvileg bárki, akinek affinitása van arra a sajátos eklektikára, amelyből végül (a Buborékok mellett lásd, mondjuk, a kaposváriak pazar Játék a kastélyban című produkcióját) egy kortársian fogyasztható, az emberi viszonyokat és a konfliktusokat tekintve eleven, hihető, és főleg fájóan ismerős alaphelyzet – jobb esetben előadás is – jön elő.
 Esztergályos Cecília és Kiss Ernő. Fotók: Walter Péter. A képek forrása: PORT.hu |
No, mint a (már várható) diktum előtti hosszú felvezető sejteti, ez Kecskeméten nem történt meg, ami azért számít kisebb fajta tragédiának, mert így nehezen tudja eldönteni a néző, hogy mit is kap valójában. Ugyanis a sete-suta, lankadt, ósdi paneleket felidéző jelenetek a full hangerőtől sajnos még nem válnak se hagyományosan vígjátékossá, sem pedig kortalanítottan stilizálttá, helyette viszont halálosan unalmasak lesznek. S közben a szájakból dől (no, ez tényleg abszurd) a hol karikatúraszerűen eltúlzott, hol a napi szlenggel dúsított, vagy épp csak a mai fülnek simulékonyan csengő szöveg. Legrövidebben úgy lehet mondani, hogy a kettő nem passzol.
Talán javíthatna a kormányozhatatlan helyzeten a színészi játék? Javíthatna, persze, ha az aktorok tudnák, hogy mit kell játszaniuk, de úgy tűnik, mindenki azt teszi, amit képzel a bohózatról, kvázi a műfajról. Vagy amit harminc évvel ezelőtt képzeltek, mint a nagyágyú Esztergályos Cecília (Kabóczáné), aki (de jó lenne azt hinni) mintha kegyetlen szarkazmussal szembesítene az olcsó sémák meglehetősen szűk példatárával, de nem, a művésznő jelenése véresen komoly, s ez kifejezetten kellemetlen.
A többiek? Hoznak valamit, elvégre ez a mesterségük, de szín, az nem sok van az összjátékban, a nők sokat visonganak, a férfiaknak szerencsére ez nem szokásuk. Szikszai Rémuszt (Dr. Szakolczay) sajnáltam: ha teljesítménynek lehet nevezni, hogy tökéletesen sikerült elfedni, hogy egyébként egy jó kiállású, vonzó férfi, no, az abszolválva lett.
Váratlan fordulatnak tűnhet, hogy van jó is az előadásban. A ruhák. De ez csak annyit jelent, hogy nem Tihanyi Ildikón múlt, hogy ebben az előadásban végül a molyok győztek.