Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MINDEN KEZDET NEHÉZ

Marc Minkowski és a Les musiciens du Louvre / Budapesti Tavaszi Fesztivál 2013
2013. ápr. 3.
Marc Minkowski és együttese, a Les musiciens du Louvre a fesztivál jóvoltából eljutott hozzánk, de nem francia barokk zenével, amelynek – a Les arts florissants mellett, vagy például Rameau esetében inkább előtte – a legjobb specialistája, hanem német-osztrák műsorral, vagyis hát Bachhal és Mozarttal. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

S bár elvben minden ízemmel tiltakozom az olyasfajta vélemények ellen, mint hogy „Bartókot csak magyar előadóművész értheti igazán” („Öntől, mint cseh művésztől elsősorban cseh zenét szeretnénk hallani, Bachot vagy Chopint majd eljátssza más” stb.), ebben az esetben valószínűleg szerencsésebb lett volna, ha Marc Minkowskiékat olyan programra hívják meg, amelyben valóban, bizonyítottan nagyszerűek.

Les Musiciens du Louvre
Les Musiciens du Louvre

A műsor, amelyben tíz vokális előadó (kórus, amelyből a szólisták előléptek, vagy ha tetszik, időnként kórussá összeálló szólisták) működött közre, két Bach-kantáta – Der Himmel lacht! Die Erde jubilieret (BWV 31) és Christ lag in Todes Banden (BWV 4) – mellett Mozart c-moll miséjét foglalta magába. (Különös módon a szokásos részletesebb programot helyettesítő szórólapnak nem sikerült eltalálnia a művek megszólalásának sorrendjét, esetleg egyeztethettek volna az előadókkal.) Az énekegyüttes összeállítását nyilván a BWV 31 ötszólamú kórusa határozta meg, amelyet duplázva szólaltattak meg, így az együttesben négy szoprán, illetve két-két férfialt, tenor, illetve basszus foglalt helyet. A négyszólamú kórust foglalkoztató másik kantátában csak négy énekes maradt a pódiumon, míg a Mozart-mise négyszólamú kórusát megint csak tízen énekelték. Miután a szórólap a neveket szólammegjelölés nélkül hozta, s a szólisták gyakran cserélődtek (így a Mozart-mise két szoprán szólistájának anyagát is három énekes között osztották fel), csak sejteni tudtuk, hogy az éppen szólózó személy név szerint kicsoda.

Mindez nem is lett volna nagy baj, ha a Bach-kantáták előadása nem lett volna tele különböző furcsaságokkal. Nem is egy tétel, először mindjárt a 31-es kantáta nyitókórusa meglehetősen hajszolt tempóban és egy bizonyos keresett könnyedséggel, sőt frivolsággal hangzott el. Mintha Minkowski valamifajta szenvedélyt, lobogást – bár ezek nem épp adekvát fogalmak, húsvéti kantátákról lévén szó – igyekezett volna kifejezni e tempókkal, valami flamboyant előadásmódot keresett volna; az eredmény azonban inkább űzött és zaklatott volt. Ehhez járult az énekesek, főleg a szopránénekesek egy részének erőteljes, operás vibratója, ami különösen az erősen figurált nagy kórustételekben interferált a tulajdonképpeni ritmussal, s így azok a kétségtelenül tiszta intonáció ellenére meglehetős kásás benyomást keltettek. További problémát jelentett néhány énekes éles, operás, túl hangos, minden olvadékonyságot nélkülöző hangképzése, és egyes együttesek egyszerűen bántóan hangosak voltak. De nagyon hangos volt a continuo-orgona is, ezzel sokszor agyonnyomva a vele játszó csellót és nagybőgőt, bár ez előnyökkel is járt, mert a figurált basszus szólam a hajszolt, nyugtalan tempóban az egymástól távol eső két vonós hangszer számára a szétesés állandó veszélyével fenyegetett. Végül pedig az egész zenekar, illetve azon belül a fafúvósok játékának kontrolláltsága és perfekciója sem érte el azt a szintet, mint a legjobb olasz vagy angol együttesektől megszoktunk.

Marc Minowski
Marc Minowski

Mindezek után a Mozart-mise előadása kellemes meglepetésnek bizonyult; Mozart nyelve és karaktere szemmel láthatóan közelebb áll a barokk felől érkező Minkowskihoz, mint a Baché. Itt már voltak pillanatok, amelyekben megjelent az előadásban a nyugalom; már a nyitó zenekari tétel is simábban, hangminőség szempontjából is szebben szólt, mint a korábbi instrumentális szakaszok; egyszerre szélesebbre nyílt a dinamikai skála, és megjelentek a megkapó piano pillanatok. Végül pedig a kórus homofon, tömbszerű megszólalásai, több ízben, például a Credo nyitó pillanataiban, a szöveg szuggesztív deklamálását is lehetővé tették. Az operaszerű előadói magatartás is jobban „elfért” a Mozart-misében. A szólisták duettjeinek összeállításai, mint említettem, változtak; a Gloria Quoniam tételében azonban Minkowski rátalált arra a szoprán-kettősre, amely nemcsak összeillett hangilag, de amely az alkalmazkodásra is sikeres kísérletet tett. A valószínűleg legszebb pillanatokat a Credo Et incarnatus est obligát fuvolával, oboával és fagottal kísért szopránáriájában hallottuk, amelyet talán Ditte Andersen énekelt a közönség lelkes tetszése mellett, szép koloratúr hanganyaggal, biztos magasságokkal, szépen rajzolva meg a tétel napfényes karakterét. A Benedictusban, a (befejezetlen) mű legvégén Minkowski még az addig hallottak közül legkiegyenlítettebben, leghomogénebben hangzó szólókvartettet is szóhoz juttatta; jobb későn, mint soha.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek