MARADNI A FALVÉDŐN

Mucsi Zoltán

Olyannyira hiheti, hogy a megbízójuktól síbolt egymillió euróból a vendéglátó luxusegység renoválását és újbóli megnyitását is tervbe veszi, sőt négyesben végezve minden munkát elérkezik a siker küszöbére. Mi lesz velük, a konyhával, a konyhában a bivaly-szuflé nevezetű ínyenc fogással, mi lesz a szállodával, „und zo dalse”? – maradjon a színmű titka. 

Parti Nagy Lajos a nagy merítőnek ismert Anders Thomas Jensen dán filmrendező 2000-es Gengszterek bandája című filmjéből merített (alap)ötlet(ek)et, hogy a Nézőművészeti Kft. felkérésének eleget tegyen. Mekkora a merőkanál? Nem különösebben fontos – Dánia, a dán tejkultúra kap egy köszönő gesztust –, hiszen nyelvében él a recept, s amit az író forralt, az szövegében mákony, a kortárs magyar dráma két évtizede bugyborgó, nadragulya-csodás nemzeti nyelve. Az egyik nemzeti nyelve. Nem sok van. Ez a PéeNeL-ház az ibusári mauzóleum óta épül egyre szilárdabbra a maga verbális-asszociatív technológiájával.

Kovács Krisztián

A kérdés az, mi van a nyelv-házban. A jelenetezés elsőrangú, és Göttinger Pál gondos világítási-sötétítési hangsúlyokkal élő, a színpadi járásirányokat, állás-, ülés- és fekvéspontokat tolakodás nélküli poentírozással kiemelő-ismétlő rendezése még teherbíróbbá teszi a szerkezetet: egymásba tárulnak a szcénák, egymásba az első és második rész (Keszei Borbála és Pallós Nelli előbb alufólia, utóbb vadásztrófeák és gépezetek uralta látványterve révén is). Gond akkor mutatkozik, amikor a féken tartott bohózat mellé újabb és újabb kopogtatással beköltözne a szociodráma. A (tragi)komédia tájékáról hozott négy fő- és (egyazon színész által játszott) öt mellékfigura szétugrasztja, amit ők maguk egybe terelnek. 

Horváth Lajos Ottó fülbevalós, bajuszos-szakállas, fenyegetően pipiskedő Tapaczkynéjának megjelenésétől kezdve azt kellene gondolnunk, hogy a továbbiakban betoppanó „kísértetek” igencsak materiális testi valója a tulajdonképp menekülőben dekkoló-álmodozó négy bandatag, vagy legalábbis a vezér, Pepets fantáziaszüleménye. E színházi valóságon (egy színész – öt, az „egyformaságból” előhívott szerep) azonban megbukna a fedett vígjáték tragikum-valósága. Horváth Lajos Ottó a Nézőművészeti Kft. négyesének vendégművészeként ráadásul egyre kisebb mozgásteret biztosító szerepekbe lép. A delíriumos Stüszev doktor koreografált dülöngélése, az „operáció”-epizód kabarészáma még versenyezhet a volt bába Tapaczkyné boszorka-locsogásával, a helyi kétharmados többség iker-gazemberei – a háromtagú községi képviselő-testületből a két oligarcha –, Helmutsenkó (rendőrfőnök) és Helmunffy (polgármester) azonban már sablonosabbak, és az utóbbi sablonosabb, mint az előbbi. A végére marad Poldi, aki bánná a lenyúlt egy milláját, ha bánnia kellene. Horváth mindvégig egy és öt, öt és egy, rezzenetlen és túlmozgásos, fiatal/öreg és kortalan, mesebeli és horrorisztikus. Nagyszerű szem- és pillantás-játékokkal kaszabolja a színt és a négy jómadarat, teret teremt a szike-nézésével – ám a végére csak annyi marad számára, hogy összefoglalja a gengszter-tízparancsolatot.

Mucsi Zoltán, Katona László, Kovács Krisztián

Általában is kissé tán aránytalan, ha kilenc alakból kettőnek a karaktere az állandó sík részegség közepette megőrzött éles, praktikus értelmen nyugszik; és valamelyest tán kevés, ha a fő- és mellékszereplőkről majdhogynem elmondható a rossz tanuló ősrégi, módosított hittanórai felelet-vicce. A négy evangélista a következő három: Ádám és Éva – aki Pepets (másfelől meg Poldi). A figurákat eleve a színészekre író Parti Nagy Lajos mind a négy kitűnő művészt „megtalálta”, s az ötödiket is. Viszont (vegyük a négyes fogatot) a szüzsében hárman a vezér árnyékai, vagy – engedékenyebben – Kapauer Pepets árnyéka, Kiscián pedig (itt egy meleg párosról van szó) Macila árnyéka. Ebből azután a színdarab legkevésbé sikerült, bár szorongató betéteiben az következik, hogy négyüknek (ilyen-olyan családi, intézeti s egyéb, sivár és siralmas múlttal) szinte csak egy sors adatott. Kétséges az is (időnként giccses), hogy hőseinket, bűntömkelegükkel, fegyverarzenáljukkal, kíméletlenségükkel együtt, „emberi arcuk” okán már-már meg kellene szeretnünk, a csúnya külvilág keresztapáihoz (és a feltételezhető egy keresztmamához) képest. Ebből az érzelmességből az írói anyag és a két részt keményen tördelő rendezés megpróbál visszavenni. Legtöbbet megint a nyelv(ezet) segít. A cselekmény „az ukrán–osztrák határon” játszódik (nem lőnénk le poént kritikus-gengszterként, ha kimondanánk: mi lehet a neve e roppant széles határ-sávnak), és a virtuóz orosz–német keverékszavak, keveréknevek (Cserjeburg és társai) folyton egy másik, elvontabb valóságba űznek az itteni valóságból. Kitsch? Кич? Nincs giccs, ahol a szótár sem erről, sem arról nem önmagára nyílik.

Scherer Péter, Mucsi Zoltán.

A köztudottan Kapának becézett Mucsi Zoltán (Kapauer; az előadást március 20-án és 21-én műsorra tűző Szkénében Kapa-bérlet is vásárolható), a Pepeként népszerű Scherer Péter (Pepets), a most Macila névre hallgató Katona László és a Kiscián Kovács Krisztián hibátlanra csiszolt tükrei a művészi énjüket tükröző megszólalásoknak, újdonsággal azonban nem lepnek meg. Ha igen, leginkább Katona, akinek fegyvermániás, meredt őrülete, elmegyógyintézeti precizitásában is természetesnek ható mimikai tébolya, a tanácstalan óriáscsecsemő-lét rabiátus mozgáskitörései más befejezést is feltételeznének, mint amelyet a Bivaly-szuflé nyer. Mucsi Kapauerje fürdőzik a lehetőségekben és a ki tudja, mitől származó sebesülésére gyógyírként rendelt alkoholban. Mintha az Asta Nielsen játszotta Hamlet gyászmezes reinkarnációjaként, helsingőrileg fésült hajzattal nyavalyogná magát az események, döntéshelyzetek fölé. A nagy kabinetalakítások egyenes ági leszármazása, amit művel, s amit ültével, elnyúlásával, magzat-összehúzódásaival, nyílt színi tapsot érő hűtőszekrény-mászásával, e betintázott bohócmutatvány hatványozásával még bizonyára órákig tudna hasonló hatásfokon művelni. Vessen be akárhány ábrázolási szélsőséget, hangütés-siklatást, mindent a centrumba húz, minden formáló eszközt a magáévá kebelez. 

Horváth Lajos Ottó, Scerer Péter. Fotók: PORT.hu

Kovács Krisztián Mucsi mellett a másik moll, Scherer Péter Katona geng-feletteseként a másik dúr bűnöző. Kovács a torzonborz kisfiússág és a sötét közegben egyébként meglepően otthonos jóság bársonyát simítja a homoszexualitást szinte jelzések nélkül kifejező játékba, miközben benne is ott szűköl az önmaga, múltja, a világ elleni bosszúból bármikor kirobbanni kész fenevad. Scherer Péternek a konyha-renoválási történetben és az egész műben is el kell vinnie a balhét. Külön drámává szakítja a dráma-komédiában a nem saját zsebre, hanem saját agyra dolgozó főnök a többiekénél sokkal nagyobb kockázatát. Ha Macila kesereghet, hogy ő „majdnem eljutott az érettségiig”, Pepets nyugodtan mondhatná: két pont hiányzott, hogy elfogadják a kisdoktoriját. A Pepets/pepecselés PNL gyengébb szóvicceinek dialógus-lendítő egyike csupán. Pepe nem pepecsel, a viccelésben is tanáros. Scherer Pepetse, „a tipikus kisember”, vagyis „tipikus” kisbűnöző épp ezzel szabadítja fel a keze alatt sunyító-lázadozó másik három gazfickó diákosabb humor-megnyilvánulásait.

Négyen – illetve öten – együtt kitűnően szolgálják egymás színpadi javát, és sokat adnak a közönségnek. Előfordul, hogy a legproblematikusabb villanásokban. Nem könnyű ugyanis belőni e darab komolysági fokát, nem könnyű körülírni az interpretálás célzottságát sem. Hiszen ha elhisszük, hogy e hősre és példára szomjazó nehéz fiúk legkedvesebb szellemi-lelki csemegéje a Zorro-sorozat néhány dvd-je, és szent naivitásban azt remélik, hogy egy dombtetőn, a korábban már félig felégetett kastélyban az idők végezetéig biztonságban lehetnek, sőt fogadósként majd jól keresnek – akkor Cserjeburgot, Helmunffyt és a többit nehezen fordítjuk át meséből valóságba. Ám ahogy a Zorrot néző Kapauer, Pepets, Macila és Kiscián a távolba ámulva-lágyulva néz – néz minket, nézi a valamit, a semmit a fejünk fölött –, az nehezen felejthető kép.