Képzeljük el, hogy a másság, és különösen az „alternatív” nemi identitások megjelenítőjeként és az ezzel kapcsolatos lelki és társadalmi problémák értő és érző elemzőjeként megismert Pedro Almodóvar most egy olyan filmet készített, amely olyan poénokkal van tele, amelyek a melegeket csak hírből ismerők legbutább kliséire épülnek. A buzi eltartja a kisujját, ha a hajához vagy a poharához nyúl, nőies táncot lejt, fejhangon beszél, bonyolult koktélokat kever és iszik, érzelmektől függetlenül bárkivel szexel, és ennek következtében rendszeresen arra kényszerül, hogy letörölje a gecit a szája széléről. Gondolta volna bárki, hogy pont Almodóvar, pont ezt, pont így?!

Értem én persze, hogy ezt igazából paródiaként kellene kezelnünk, hogy látni kellene, hogy ezek a nyilvánvaló túlzások épp azt célozzák, hogy rávilágítsanak a bizonyos csoportokkal szembeni sztereotípiákra, de sajnos ez itt nem működik. Almodóvar egy pillanatra sem emelkedik el a szituációtól, nem tekint ki, és nem reflektál a valóban buta, leegyszerűsítő vígjátéki poénokkal (csak legyen, aki nevetni tud) teli filmben.

José María Yazpik, Cecilia Roth

A Szeretők, utazók egyetlen különlegessége, hogy szinte végig egy repülőben játszódik, amelynek egy kis indulás előtti szerelmi affér miatt (Antonio Banderas és Penelopé Cruz két teljes percet tölt eközben a vásznon) elromlik a futóműve, így nem tudnak Mexikóba indulni, hanem Spanyolország felett köröznek, míg egy kényszerleszálláshoz megfelelő kifutópályát kapnak. És eközben a fedélzeten az első osztály utasainak érzelmi, társadalmi, gazdasági és persze nemi élete bontakozik ki – mert az unalmas köznépet, a turistaosztályt bealtatózták, hogy ne sok vizet zavarjanak. Ott utazik egy kopasz és korrupt bankigazgató, a luxusbordélyt vezető és klienseit a légyottokról készített videókkal zsaroló Norma, a jövőbe látó szűz médium és a három meleg steward, meg a két pilóta, akik között a nap folyamán bonyolult viszonyok és kevésbé bonyolult testnedvek nyomai rajzolódnak ki.

 

 

Hugo Silva, Raúl Arévalo, Carlos Areces

Ha megpróbálunk eltekinteni attól, hogy egy olyan rendező munkájával állunk szemben, akitől komplexebb gondolkodást és megközelítést vártunk el, akkor egyszerű vígjátékként kellene megpróbálnunk értékelni a filmet. A Szeretők, utazók klasszikus vígjátéki megoldásként azért hoz létre egy zárt szituációt, hogy nevetni tudjunk a kényszerűségből egymás mellé került és a szélsőséges helyzet miatt egymásnak a szokottnál jobban megnyíló (érted?!) szereplők viselkedésén. Csakhogy ebben az esetben a dolog akkor tudna működni, ha a szereplők nem kétdimenziós papírmasé figurák lennének, hanem a közvetlen poénhoz feltételül szükséges információkon túl is rendelkeznének valamilyen jellegzetességekkel. Erre már csak azért is szükség lenne, mert itt valójában egy katasztrófafilm-paródiával állunk szemben, ám ahhoz, hogy valami az eredeti műfaj feszültségére legalább emlékeztessen, és így a figyelmet és érdeklődést fenn tudja tartani, halványan aggódnunk kellene értük. A film kétharmadánál azonban arra jöttem rá, hogy az sem érintene meg különösebben, ha a gép lezuhanna és minden utasa odaveszne: Almodóvar nem akar vagy nem tud még minimálisan életszerű karaktereket sem teremteni. Persze tudjuk, hogy nála a karakterek gyakran egy-egy eszme vagy főleg érzelem megtestesítőiként eléggé egysíkúak tudnak lenni, itt azonban szemernyi komplexitás sincsen.

Guillermo Toledo, Lola Duenas, Miguel Ángel Silvestre, Laya Martí. Fotók: PORT.hu

Ráadásul a Szeretők, utazókban a történet sem működik, elsősorban kiszámíthatósága, másodsorban pedig ötlettelensége miatt. Az alapszitu felvázolása után az egész filmben egyetlen olyan fordulat nincsen, amire ne számítanánk, vagy ami ne lenne irreleváns. A film feléig még valahogy csak eldöcög a dolog, de onnantól az egész csak önismétlés, ugyanazon felállásoknak (érted?!) minden előrelépés nélküli egyre harsányabb és leegyszerűsítőbb újrajátszása zajlik.

Már a spanyol mester előző filmje, A bőr, amelyben élek is sematizmusról és ötlettelenségről árulkodott, valamint az éppen ebből fakadó görcsös próbálkozásból eredő túlzásokkal volt tele, azonban azt valamennyire életben tartotta a szélsőséges érzelem által összefogott kegyetlen alaphelyzet. A Szeretők, utazók azonban ilyen erényekkel sem rendelkezik, és a legszomorúbb az, hogy még egyszerű vasárnap délutáni vígjátéknak sem jó (ebben a műfajban a Melegkonyha klasszisokkal jobb volt). Pedro, inkább menjél el hímezni (érted?!) – úgy legalább a hírnevedből megmarad valamennyi.