Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

FELELŐS VAGY A RÓZSÁDÉRT?

Kárpáti Péter: Az álom féltestvére / Titkos Társulat – Trafó
2013. márc. 13.
„Te egyszer és mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél” – a szeretet unalomig ismert frázisa, egy határon túl pedig pofátlan hazugság. Kárpáti Pétert az érdekli, hol van az a pont, ahol már képtelenek vagyunk átvenni, átvállalni a másikat: a szeretet határait keresi. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.
A másikért való felelősségvállalás lehetetlensége a legszembetűnőbben a halálhoz közeli pillanatokban nyilvánul meg. Az álom féltestvére című előadás központi szereplője Zsolt (Nagy Zsolt), a kung-fu bajnok, aki halálos betegségben szenved. Ágya körül tétlenkednek szerettei, akik – bár segíteni nem tudnak rajta – képtelenek őt elengedni, többször elindulnak boltba vagy haza, de fizikailag is fogva tartja őket a tér: aki belépett, annak nincs kiút.
A színpadkép egy albérleti lakás, ám fragmentáltan, álomszerűen tűnik fel előttünk, a tér elején egy konyhát látunk, már-már naturalista részletességgel: az asztalon kenyérpirító, vízforraló, kenyér, vaj, bögrék. A szereplők rendeltetésük szerint használják is e kellékeket, ám a tér mélysége felé haladva egyre szakadozottabb a realitás. A konyha mögött a nappali van, benne fotel, ágybetétmatrac a földön, párnák, porszívó, párásító, de már sokkal kevésbé érhető rajta tetten az aprólékos kidolgozottság. A tér bal hátsó sarkában egy mosógép árválkodik, ami már csak jelzésszerűen fürdőszoba, s a tér leghátsó, hatalmas, fekete falán (előszoba?) csupán egy kicsi órát látunk.
Kárpáti Péter rendezése két részből tevődik össze: az elsőben a szereplők Zsolt ágya körül ülnek, állnak, porszívóznak, próbálják hasznossá tenni a jelenlétüket. Mindez azt mutatja be, hogy a felelősség és a fájdalom, a másik sorsa átvállalhatatlan és érthetetlen. Egymás mellett lehetünk csak, nem pedig egymással – átéltük vagy átéljük mind ezt az univerzális problémát haldokló szeretteink kórházi ágya mellett. A szereplők bugyuta szerencsétlenkedése tehát ismerős, az előadás dramaturgiai felépítése szintén: a beszélgetések legnagyobb része fölösleges, hétköznapi fecsegés: „kérsz-e teát”, „igen, köszi”, „elfogyott a cukor”, „lemegyek a boltba, hozok”, a tárgyra térni nehéz, leginkább lehetetlen, mert nem mondhatjuk ki, hogy halál.
Furulyás Dóra, Tóth Ildikó
Furulyás Dóra, Tóth Ildikó

A második rész ezzel szemben azt mutatja be, mi lenne, ha a sors mégis átvállalható lenne. Stefanovics Angéla, vagyis Endzsi, Zsolt barátnője a férfi helyébe lép, Zsolt pedig kimegy a képből, hátra, a színpad mélyére kung-fuzni. Itt kezdődik el a színlapon is emlegetett álom-halál motívum, és ez a gondolat lesz az előadás második felének egyik központi problémája: „Hypnosz és Thanatosz iker-féltestvérek. Az Álom és a Halál. Az Éj istennőjének fiai. Alvilági palotájuk a sötétség barlangja, ahová soha egyetlen fénysugár se téved.” 

A második etap első jelenetében csapat laptopról bömbölteti a Gangam Style-t, kedélyesen csevegnek a videót nézve, majd szép lassan rájövünk, hogy most Endzsi bénult le, és ha véletlenül elalszik, meghal. A többi szereplő azon fáradozik, hogy ébren tartsa őt, amíg csak tudja. Kissé homályos, hogy Zsolt hova tűnt, és miért éppen a férfi régi szerelme (Tóth Ildikó) az, aki a legkitartóbban virraszt a lánnyal. 
Megjelenik egy kívülálló is, aki nem volt tanúja az első és a második rész közti változásoknak, Endzsi édesapja (Gőz István). Zsoltról kérdezgeti lányát, s mikor kiderül, hogy a férfi felépült, megnyugszik, szemmel láthatóan nem igazán érti a jelenlegi helyzetet, de senki sem fárasztja magát azzal, hogy beavassa őt. Az, hogy hazánk egyik legmagasabb színésze játssza hazánk egyik legalacsonyabb színésznőjének apját, mérhetetlenül befolyásolja az Endzsiről alkotott képünket: hatására így még kisebbnek, elesettebbnek tűnik a kedves, de nyűgös kislányt alakító Stefanovics Angéla. Gyermeki karakterének hangsúlyozásával sokkal szánalomra méltóbb, mint Zsolt, ezért kifejezetten fájó, hogy épp ő veszi magára a keresztet. Nem hangzik el, de egyértelmű, hogy nem kényszerből, hanem saját, szabad akaratából vállalta a szerepet, szó nélkül fogadja el, nem harcol ellene.
Gőz István, Stork Natasa. Fotók: Mészáros Csaba. Forrás: Trafó
Gőz István, Stork Natasa. Fotók: Mészáros Csaba. Forrás: Trafó

Kárpáti Péter előző rendezésénél (A pitbull cselekedetei) is az volt a benyomásom, hogy felvetődik egy releváns kérdés, elkezdődik egy roppant izgalmas történet, de az előadás képtelen pontot tenni a végére. Mivel az Álom féltestvérében sem történt ez másképp, kezdem azt érezni, hogy a befejezetlenség a koncepció része. Nem tiszta egészen, hogy az utolsó öt percben mi történik: Endzsi elalszik, ez biztos, majd mindenki feláll, egyenként kisétálnak a térből (végül Endzsi is), csak Nagy Zsolt marad a színen, aki addig csépel egy bokszzsákot, amíg el nem fárad és a földre nem rogy. 

E talányos, sokféleképp értelmezhető jelenet kibogozása közben arra jutottam, hogy lehetetlensége miatt a rendezés pusztán játékká, álommá akarja degradálni az előadás második felének történéseit, hiszen nem tudunk a másik helyett szenvedni, meghalni sem. Ezzel a döntéssel viszont a második rész tétje feloldódik, súlytalanná válik. Nem kapunk megnyugtató választ arra sem, hol húzódik a határ az ember és a másik ember között, pedig nagyon érdekelt volna az alkotók véleménye a kérdésről. Az álom féltestvére elindul valami egyetemes rejtély felé, de nem ér célba, ami azért nagy kár, mert a problémafelvetése rétegzett és gondolatébresztő. Nincs persze univerzális válasz arra, meddig kell elmennünk a másikért, de azért jó lenne tudni, hogy most akkor felelős vagyok-e a rózsámért, és ha igen, mennyire.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek