Gergely Katalin, Kovács Krisztián

A TÁP Színház előadása az említett vesztegetési történetet (videó megtekinthető itt – a szerk.) használja expozícióként, mely szépen összecseng Osztrovszkij Jövedelmező állás című darabjával. Köz- és magánszféra dilemmájáról van itt szó, illetve arról, mennyire vagyunk készek arra, hogy kockára tegyük személyes biztonságunkat egy magasabb rendű cél érdekében. Berecz Károly átlépte ezt a határvonalat, korunk hőse ő és nagyon egyedül van.

Osztrovszkij drámáját másfél évszázaddal ezelőtt írta. A világ – bár néha úgy látjuk – nem sokat változott azóta. Korrupción alapuló társadalmi rendszer, urambátyám kapcsolatok, a felemelkedés egyetlen esélye pedig a seggnyalás, ami nem túl meglepő módon kontraszelekcióhoz vezet. Aki azt állítja, hogy ilyet még nem látott, az hazudik vagy ufó. De mi van akkor, ha valaki elutasítja a rendszert és nem hajlandó beállni a sorba, elfoglalni a neki szánt helyet? 

Gera Marina, Gergely Katalin, Lázár Kati

Zsadov (Kovács Krisztián), az ifjú értelmiségi átlátja a rendszer visszásságait, és egy egyszerű gesztussal mond ellent: nem fogadja el a dúsgazdag, ám tisztességtelen nagybátyjától, Visnyevszkijtől (Hegedűs D. Géza) a jövedelmező állást. Helyette inkább dolgozni akar, önerőből egzisztenciát építeni, még akkor is, ha ez az élet folytonos lemondásokkal, nyomorgással is jár. Ráérős idejében az öt Antonnal (Schönberger Ádám, Fekete Ádám, Mózes Balázs, Sebő Ferenc, Horváth Kálmán) eldugott helyeken terveket sző a rendszer megbuktatására. Szervezkedésük azonban a bázisdemokrácia paródiájába fullad, nincs ugyanis programjuk, ötletük sem arra, milyen igazság válthatná fel a jelen igazságtalanságait. Beszélgetéseik így elakadnak olyan bagatell kérdéseknél, mint hogy mi legyen a logójuk, vagy, hogy a hely, ahol ülnek, tulajdonképpen pizzéria vagy kulturális befogadó tér. A Brian életére emlékeztető akadékoskodás egyértelművé teszi, hogy az egyenlőségen alapuló rend valójában impotens, működésképtelen.

Van ennek a Zsadovnak még egy problémája is: a nő, jobban mondva a nő társadalmilag determinált szerepe. Feleségül veszi egy igazi boszorkány (Lázár Kati) együgyű lányát, Polinát (Gergely Katalin). A nőnek a közmegegyezés szerint az a feladata, hogy szép és csinos legyen, meg hogy szüljön rendesen. A férfi dolga a nővel szemben pedig annyi, hogy megteremtse ehhez az anyagi hátteret. Polina enged az anyai nyomásnak, megzsarolja Zsadovot: ha nincs pénz, nincs nő, s ebben a pillanatban a személyes tér darabokra töri a fiatalember – egyébként is fáradt és kiábrándult – társadalmi küldetéstudatát.

Hegedűs D. Géza, Kovács Krisztián

A rendezés egyébként kiválóan használja a zenét, a zenedramaturgia mély iróniával és távolságtartással idézi meg a legkülönbözőbb zeneszámokat (pl. Szörényi: Alkotni születtünk, Bécsi munkásinduló, Surda dala). Az előadás egyik csúcspontja az a jelenet, amiben Zsadov magányosan őrlődik felesége és világlátása között, s felhangzik mögötte a Sonny Boy Hegedűs D. Géza előadásában. Roppant teátrális, a musical-előadások minden giccsét felmutató pillanat ez, mely nevetségessé teszi a főszereplő dilemmáját, nem is vagyunk túlzottan meglepettek ezután, hogy végül beadja a derekát, elindul megkövetni nagybátyját, hogy szerezzen magának egy jövedelmező állást.

A zeneszámokhoz hasonlóan az előadás tere is folyamatos diskurzusban áll a színpadi eseményekkel. A díszletezés teljesen minimalista, egy nagy és pár kis kivetítőből áll az egész, videó-bejátszásokkal szakítja meg a színpadi akciót (pl. Orbán Viktor Európa Parlamentben tartott beszéde vagy az említett vesztegetési történet). Van, amikor csak háttérként szolgál: ilyenkor tapétát ábrázol vagy apró motívumok sokaságát (például matrjoska babákat, hivatali mappákat). Közösségi és magánszféra elválasztását mutatja a nagy és a kis kivetítők elkülönülése is: a hivatali jelenetek a nagy, míg a családi jelenetek a kis vászon előtt zajlanak.

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Az utolsó jelenetben a nagy kivetítőn végeláthatatlan aktatömegeket látunk, Visnyevszkij nyaka körül szorul a hurok, ekkor érkezik meg Zsadov Polinával. Mikor a fiú meglátja, hogy eljött az igazság pillanata, ellöki magától Polinát, s hosszas monológba kezd a munkásosztály felemelkedéséről, s hogy az iménti szándéka csak pillanatnyi botlás volt, de hite újra visszatért. Osztrovszkij valószínűleg egészen másképp képzelte el ezt a jelenetet, de Vajdai Vilmos rendezése szerencsére egy pillanatra sem téveszti szem elől azt a tényt, hogy közben eltelt százötven év. Osztrovszkij egy korszak előzménye, mi pedig a végtermékei vagyunk, ami neki a jövő volt, nekünk a múlt és egyenes következménye, a jelen. Ezért is nyomja el Zsadov forradalmi szólamát a háttérben felálló Ferencvárosi Herz Férfikar a Bécsi munkásindulóval. E két hang ugyanis nem megerősíti vagy alátámasztja a másikat, hanem fülrepesztő és kifejezetten nyomasztó kakofóniát alkot.

Tudjuk már azt is, hogy a zsarnokok nem nyerik el méltó büntetésüket, ha egy-kettőt reprezentatív módon meg is hurcolnak, jön helyettük tíz másik. Berecz Károly szavai visszhangzanak bennem: „Könyörgöm, így hogy jutunk el a megbízóig?” A világra, amit Zsadov megálmodott úgy tűnik, genetikailag vagyunk képtelenek, ki lett ez próbálva, nem ment. Jön helyette új: a kijáratnál egy csapat gárdista sorakozik, s a Bécsi munkásinduló végén elüvöltik magukat, hogy adjon az isten…