Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HA SZTÁLIN HÍV

Vaszilij Grosszman: Élet és sors
2013. febr. 18.
Miután Európa nyugati felében nagy sikert aratott, a közelmúltban Magyarországon is megjelent Vaszilij Grosszman 1960-ban írt Élet és sors című nagyregénye. Sokak számára úgy tűnik, mintha egy eddig ismeretlen szerző robbant volna be a köztudatba. BOGDANOV EDIT KRITIKÁJA.
Holott korántsem: Vaszilij Grosszman nemcsak a Szovjetunióban volt népszerű és jó nevű író, de Magyarországon is ismert szerző volt már az 1940–50-es években: Sztyepan Kolcsugin című termelési regényéből, pontosabban termelési bestselleréből alkothatta meg a hazai olvasóközönség a tiszta lelkű, kommunista öntudatra ébredő orosz munkás, a minta bolsevik képét (nálunk 1952-ben jelent meg). 

  

A Treblinkai pokol című műve (Grosszman haditudósító volt, méghozzá rendkívül népszerű, és az elsők között lépett a treblinkai tábor területére) egy hiteles, modernül realista beszámoló a treblinkai haláltáborról; mintegy megelőlegezi a színvonalas holokauszt-irodalom tárgyilagos elbeszélői hangnemét. Ez a könyv 1945-ben (!) jelent meg Magyarországon, azaz a történtek után csupán egy esztendővel – megírása után szinte azonnal –, ami azért meghökkentő, mert a haláltáborok eseményeit igen sokáig a hallgatás, s nem a nyílt kibeszélés övezte a holokauszt által érintett országokban, így nálunk is; valamint azért is, mert ez az írás itthon a mai napig lényegében ismeretlen. (Érdekes módon Kertész Imre műveiben sem találunk rá utalást.) Még több szocialista-realista elbeszélése és kisregénye is megjelent ezidőtájt, de már a kommunista rendszerből kiábrándult, élesen kritikus szemű író műve az 1963-ban írt – külföldön 1970-ben, nálunk előbb 1980-ban, majd 2011-ben megjelent – Panta rhei. Ez a könyv azon a hangon szól, amin az Élet és sors, vagyis a főmű. 

A főmű sorsa igen viszontagságos: az elkészült regény kéziratát elkobozták az egyébként köztiszteletben álló, a rendszer kegyeltjei közé tartozó írótól, és életében nem is adhatta ki, ami iszonyú keserűséggel töltötte el Grosszmant. Valamilyen módon mégis sikerült kicsempészni külföldre a kézirat egy másolatát, s így jelenhetett meg először Nyugaton – fordításban – 1980-ban; ekkor az író már nem élt. 
Nem véletlen természetesen, hogy Hruscsov nem engedte, hogy megjelenjen a regény. Hiába történt meg ugyanis a váltás a kultúrpolitikában (is) Sztálin halála után, és érkezett el az enyhülés időszaka, Grosszman műve mégiscsak a totalitárius diktatúrát mint olyat szedi ízekre és teszi ki az egyenlőségjelet a sztálini rezsim és a náci uralom közé, amely vélemény fölötti akárcsak szemhunyás sem lett volna reális a szovjet diktatúra részéről. Ezért jelenhetett meg Oroszországban csak a Szovjetunió összeomlása küszöbén, 1989-ben.
A regény kulcsmomentuma az a levél, amit a főhős édesanyja ír a Grosszman alteregójaként megformált Strumnak. Ebből sok, a regényben lényegi elem bomlik ki. A levél megírásának helyszíne Berdiscsev – Ukrajna egyik „zsidó fővárosa” –, ahol az anya él (egyedül), fia, a címzett lakhelye: Moszkva, illetve a harcok miatti kitelepítésben, Kazany. A levél körülményei és tartalma: a háború a sztálingrádi csata idején, Berdiscsev német megszállása, a megszállt területek zsidóságának gettóba hajtása – az anya zsidó származása miatti meghurcoltatása, az egykori barátok, ismerősök viselkedésének aljas pálfordulása, mások megmagyarázhatatlan jósága, embersége, a gettóban varázsütésre kialakuló farkastörvények –, a zsidók megfélemlítése és legyilkolásuk. Az anya forró szeretettel ír a fiú fájdalmas hiányáról. Az eszmei konklúzió – mely utólag a holokauszt egészére nézve is tanulságként mutatkozott a témát feldolgozó írók számára –, hogy a remény esztelen dolog: nem a józan ész terméke, hanem az életösztöné. 
A levél olvasása közben óhatatlanul az a benyomásunk támad, hogy valódi búcsúlevéllel van dolgunk – annál is inkább, mert Grosszmannak és anyjának ez valódi története: a Berdiscsev német megszállása alatt Moszkvában élő író „későn kapcsolt”, és már nem tudta kimenekíteni édesanyját. Ez a levél, illetve a meggyilkolt anya iránti szeretet és lelkifurdalás az, ami hajtja, és tartást ad a főhősnek a regényben, hogy adott helyzetben képes legyen nemet mondani a diktatúra nyomásának is, és elsősorban ez az, ami inspirálta az írót, hogy művét megírja, és rekonstruálja azt a világot, ami megölte az anyját. 
A regény ideje és fő eseménye, mintegy kerete, a nagy Honvédő Háború, azon belül a sztálingrádi csata, ami természetesen a Háború és békét juttatja eszünkbe, ahogy az a panorámaszerű szerkezet is, amelybe Grosszman szervezi a csata eseményeinek és szereplőinek, a hátország civiljeinek (ezeken belül egy családnak) és a lágerekben szenvedőknek az életét. Tolsztoj neve és a Háború és béke is többször említésre kerül a regényben, ahogy egyébként Puskiné, Dosztojevszkijé és Csehové is: Grosszman mint elődeire utal rájuk. A különbség mégis radikális. A XIX. századi orosz irodalmi hagyományok továbbvivőjének ugyanis már nem a Háború és béke világával kell szembenéznie: nem Kutuzovval és Napóleonnal, hanem Sztálinnal és Hitlerrel. Nem babra megy a játék: a filozofálásra hajlamos karamazovi alkatok már nem cserélhetnek „csak úgy”, különösebb megfontolás nélkül eszmét egymással, beszélgetéseik tétje már nem „csupán” saját hitük vagy lelkük: a XX. századi világmegváltó filozofálások tétje „10 év levelezés nélkül” a Gulág lágereiben, azaz halál. 
A náci- és a bolsevik-rendszerek sok mindent kieszelnek, hogy megtörjék és tökéletesen maguk alá vessék az egyént. Kiéheztetik, lakhelyéről kitelepítik, rokonaitól elválasztják, büntetőtáborba, munkatáborba, haláltáborba deportálják – ezeket a mechanizmusokat és intézményeket Grosszman olyan autentikusan írja le, hogy képesek vagyunk érzékelni, megérteni lényegüket –, elsődleges eszközük tehát a félelemben tartás. De még ezeknél is hatékonyabbnak bizonyul az, amikor a hatalom magához emeli az egyént. Ez a megtörés igazán biztos eszköze. Senki sem volt hűségesebb a nácikhoz a haláltáborokban és kegyetlenebb a foglyokkal, mint a kápók. A főhős Strum is azután bukik el, mikor maga Sztálin hívja fel telefonon, hogy megérdeklődje, nincs-e szüksége valamire a kutatásaihoz. (Ez a részlet egyébként szintén életrajzi alapokon nyugszik.) A hatalom előtt való bornírt megalázkodásba – a környezetéből szinte egyedüliként – nem megy bele a tehetséges fizikus, de a hatalom kedvezményezettségének, az oda való tartozásnak képtelen ellenállni. Aki sziklaszilárdan áll az üldöztetéssel szemben, megroggyan a kedvezményezettség állapotában.
A könyv ambíciója óriási: a kiválasztott korszakot, 1942-43-at teljes spektrumában akarja bemutatni: a két diktatúrát, a lágereket, a halálgyárakat, a politikai gépezetet, a hátország civil életét, a háborút, s mindezek működését és (paranoid) pszichológiáját. Ez a vállalkozás szinte lehetetlennek tűnik. S bár Grosszman mesterien formálja irodalommá a történelmet az egyes emberek sorsán keresztül, egyes vonások azért elnagyoltak, s nem tud minden karakter megteremtésében ugyanolyan árnyalt lenni – ahogy ezt Hetényi Zsuzsa is megállapítja a regényt követő alapos és értő elemzésében – , hiszen rengeteg, vagy másfélszáz szereplővel dolgozik.
Grosszman műve egyúttal családregény is, igaz ennek kissé laza szerkezetű, széteső. Nagyjából a regény végére áll össze fejünkben a családtagok viszonyrendszere. Alakjai érzékeny emberek, az emberi kapcsolatok bonyolultak, visszásak, gyengédek, erősek. A gyermek-szülő kapcsolatokat rendkívüli érzelmi telítettség jellemzi. A regény több szereplője is megéli élete bizonyos időpontjaiban az élet komplexitásának leírhatatlan érzését. Azt a pillanatot, amikor egyszerre, egy érzésben hirtelen összesűrűsödik minden: az elviselhetetlen bánat, amiért elvesztettük azt, akit szerettünk, miközben az iránta való szeretet is jelen van, az elkeseredettség és a remény, a melankólia, az emlékek és az eljövendő ígérete is: egyszóval az emberség elemezhetetlen érzése, esszenciája.
Ez a regény érzelmes és patetikus mű, pátosza azonban nem hamis emelkedettség, hanem igazi: az élet és az ember, egyáltalán az emberi létezés iránti lelkesültség. Ez akkor is jelen van a regényben, amikor ártatlanok meghurcolásáról, megalázásáról vagy meggyilkolásáról van szó. De van-e ilyen helyzetekben szabad választása az embernek jó és rossz között? A könyv – ahogy azt Tzvetan Todorov Grosszmanról szóló esszéjében írja – a szabadság, a szabad élet apoteózisa, aminek egyedüli lehetőségét a totális államok eltűnése, a demokrácia teremti meg.
Elgondolkodtató, hogy mi lett volna, ha ez a könyv megjelenhet akkor, amikor Grosszman megírta, 1960-ban? Megelőzte volna Szolzsenyicint, és akkor ő hozta volna lázba a sztálini rendszerről és azon belül a Gulágról szóló leírásával Európát. Még sincs értelme keseregni azon, hogy ez nem így történt. Grosszman művét elkésett megjelenése nem teszi kevésbé értékessé.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek