A Káva a Marczibányi Téri Művelődési Központból a MU Színházba költöztette székhelyét, és A résztvevő színháza címen meg is változtatta eddigi profilját. Az előadások kinyílnak, és nemcsak az osztálytermi közegben működnek tovább, hanem színházként bárki számára elérhetővé válnak. Ez azt is jelenti, hogy a következőkben már nem kizárólag gyermekeknek és fiataloknak készülnek produkciók, hanem felnőtt nézőknek is.

A felnőtteket vélhetően nehezebb bevonni a játékba. Egyrészt nem egy közösségből érkeznek, másrészt sokkal több gátlást hoznak magukkal, mint a gyerekek. Hogy a Káva tagjai képesek érzékenyen lehántani a felnőtt nézőkről is a szociális megnyilvánulásokkal kapcsolatos szorongásokat, arra az a bizonyíték, hogy felnőttekkel vettem részt a Bábok című ifjúsági előadáson, és a dolog nemcsak működött, hanem kifejezetten élvezetes volt.

Kardos János, Milák Melinda, Romankovics Edit

A titok talán annyi, hogy nincs erőszak, hanem vannak helyette szuggesztív hangon feltett kérdések, olyan kérdések, amikről úgy érezzük, meg kell válaszolnunk őket. A Bábok nem kikényszeríti belőlünk a feleletet, hanem késztet a válaszadásra azzal, hogy felébreszti – a hétköznapokban alvó – igazságérzetünket.

A Bábok a Leonce és Léna-történetet használja expozícióként: a királyi palotában két protokollos várja az ifjú herceget, hogy felöltöztessék az egy óra múlva kezdődő sajtótájékoztatóra. Középen áll a báb, ami ezúttal egy ruhaállvány, rajta az alkalomhoz megfelelően összeválogatott öltönnyel, inggel, nyakkendővel. A két protokoll-felelős a végletekig uniformizált jelmezben jelenik meg: még parókájuk is tökéletesen egyforma, ám beszélgetésükből gyorsan kiderül az is, két egészen eltérő alkat, egészen más jellemvonásokkal. Egyikük (Milák Melinda) szélsőségesen lojális, és ez az oka annak, hogy már tíz éve dolgozik a királyi rezidencián. Kolléganőjének (Romankovics Edit) ez az első munkanapja, s viselkedése, úgy tűnik, túlságosan emberi ehhez a szabályoktól és formalitásoktól hemzsegő munkakörhöz.

Romankovics Edit, Milák Melinda

Némi késéssel megérkezik a herceg is, kamaszos dühében módszeresen megalázza két beosztottját, akik ellenállás nélkül tűrik ezt. A közönség tagjainak most arra a kérdésre kell megtalálniuk a választ, ki a hibás a történetben: az, aki egy ilyen szituációba kerget valakit, vagy az, aki hagyja, hogy így történjen. A két rész közti szünetben a szereplők elmesélik, hogy a diákok többnyire a herceg pártjára állnak, mi, felnőttek, talán nem túl meglepő módon, első körben egészen másképp vélekedtünk erről.

Sokat segít a játékba való beavatódásban az is, hogy ezúttal nemcsak mi figyeljük az előadást, hanem az előadás is minket. A herceget játszó Kardos János rámutat azokra a nézőkre, akik ellentmondtak neki, és félrehívja őket, hogy tanácsot kérjen tőlük. Eközben a másik csapat arról beszélget Romankovics Edittel, mit kellett volna, mit kellene mondania a hercegnek.

Gyombolai Gábor

Kardos János pedig nemcsak tanácsot kér, hanem meg is győz. Mert igaza van, túl sokszor vagyunk feltétel nélkül lojálisak, mert folyvást rettegünk tetteink következményeitől. Meghallgat minket is, és bölcs tanácsaink szerint jár el, elnézést kér, és megpróbálja személyes gesztusokkal megváltoztatni Milák Melinda távolságtartó, merev hozzáállását. 

A második részben megjelenik a Leonce és Léna Valeriója (Gyombolai Gábor), aki megpróbálja meggyőzni a herceget és minket, nézőket is arról, hogy szertelen és gyökértelen élete az egyetlen út a személyes szabadság felé, majd megjelenik a király is (szintén Gyombolai játssza), aki át akarja adni fiának a trónt. Azzal a rendezői döntéssel, hogy e két apafigurát ugyanaz a színész játssza el, az előadás egyértelművé teszi, a herceg hiába választ közülük, nem a saját útján jár.

Fotók: Káva Kulturális Műhely

Ami ebből a történetből a fiatalokat érinti, az a herceg személyes problémája: a céltalanság. Mind érezzük ugyanis, hogy a kialakult kényszert egyetlen határozott gesztussal oldhatná fel, ha körvonalazható célt tűzne ki maga elé, s igyekezne azt véghezvinni, mert a kamaszos, tétlen és irány nélküli tagadással a saját út megtalálása lehetetlen. A herceg az előadás végén hoz egy döntést, de hogy mit, arról nem világosít fel bennünket, nekünk kell kitalálni.

A Káva előadásának legfőbb erénye az, hogy mélységeiben vizsgálja a felmerülő problémákat, nemcsak bevesz minket a játékba, hanem be is avat, s közben folyamatosan mozgásban tartja igazságérzetünket. Minden szereplőt értünk, megértünk, de senkivel sem értünk egyet. Ha túlságosan elbízzuk magunkat, s úgy érezzük, mi ezt jobban csinálnánk, átadja nekünk a szót, s bebizonyítja, hogy bizony adódnak olyan helyzetek, amiket mi sem tudunk megoldani, de tudatosítja azt is, hogy mégis törekednünk kell rá.