Jeremy Irvine és Holliday Grainger |
A regény, amelyben talán a legerősebben érvényesül a dickensi világ sötét, sőt démonikus oldala, filmen is csak oly gyorsan és brutálisan lódul neki a történetnek: a szülei templomkerti sírját meglátogató kisfiú, Pip és a szökött fegyenc, a riasztó külsejű Magwitch első találkozásával. Amilyen hatásos lehetett ez a felütés a – részben Dickens által tulajdonolt – All the Year Round nevű magazin 1860. december elsejei számában, a folytatásos közlés első részletének olvasói számára, olyannyira erőteljes mindmáig. A torzonborz és erős dialektust hallató Ralph Fiennes meg a nagyszerű gyerekszínész, Toby Irvine összjátékának hála, mondhatni az angol cím szellemében, támadnak nagy várakozások a mozinéző keblében e nyitópercek láttán. S bár ez a lelkesedés utóbb halványul valamelyest, azért Pip filmes Bildungsromanja a bő kétórás hossz ellenére sem válik unalmassá.
Ralph Fiennes |
Igaz, a film első fele, s különösen Pip gyermekségének jelenetei alighanem sikerültebbek, mint az a hosszabb második rész, ahol Pip immár úriemberré válva folytatja a londoni dandyk életét: a kis Toby bátyja, a jóképű és ugyancsak szépreményű Jeremy Irvine snájdig megformálásában. Természetesen külön mutatványává válik a filmnek a meghiúsult esküvőjének romjai közé temetkező Miss Havisham megjelenítése, a szerephagyománynál fiatalabb, ámde kikerekedett szemeit ezúttal is hatásosan a kamerára emelő Helena Bonham Carter alakítása révén. A finnyásabbak persze alighanem megjegyzik majd magukban, hogy a művésznő számára a kelleténél lakályosabbá vált ez a kicsit spilázó, kicsit démonizáló, sminkben és árnyékolásban gazdag zsáner, de ez voltaképpen mellékes, hiszen a figura itt a helyén van: Miss Havisham tényleg olyan, amilyennek egy riadt kisfiú láthat valakit egy hosszúra nyúlt lidérces álom kellős közepén.
Helena Bonham Carter. Fotók: PORT.hu |
A saját nívójukat magabiztosan hozó Fiennes és Bonham Carter mellett igyekvő fiatalok, valamint közép- és időskorú karakterspecialisták serénykednek. Például Robbie Coltrane, aki valaha az „angol Chris Farley”-nak tűnt, ám mára kedélyes piknikusként és fenyegető fellépésű farizeusként egyaránt maga a színészi megbízhatóság. Vagy éppenséggel érdekesség gyanánt itt van az Angolkák egyike, David Walliams, aki most olyan magától értetődően fontoskodik előttünk mint Pumblechook bácsi, hogy az ember nem is gondolná róla, hogy színészi életének nagyobbik felét női ruhában vagy az egész testét befedő műháj alatt töltötte.
A fiatalok sorából alighanem a tévésorozatban Lucrezia Borgiát alakító Estella, azaz Holliday Grainger a legismerősebb számunkra, s a színésznő szépsége ezúttal is lenyűgözőnek bizonyul. Színészi játékával, helyesebben figurájával, úgy lehet, mégis inkább a Pip hű és szeles barátját alakító Olly Alexander érdemel figyelmet: frizuratörténeti tökéletességű hajviseletével és pehelysúlyának fürge elevenségével egészen olyan, akárha most ugrott volna ki, nem is egy Dickens-regényből, de egyenesen a kora-viktoriánus Oxford valamelyik kollégiumából, ahol az evezősnyolcas vezénylője és a vitakör Disraelihez szító másodelnöke volt.