 Für Anikó |
Az Örkény Színház Liliomfijában új cselekményszálakkal bővül az eredeti történet, új szereplők tűnnek fel a színen, a karakterek közti viszonyok átírása új háttértörténeteket és vicces fordulatokat generál. Ezek a dramaturgiai változtatások azonban nem a hozzáadás elvét követik. A rendkívül szabad átiratban úgy tűnik el a Szigligeti-féle dráma – hiszen nyelvi értelemben is új szöveg születik –, hogy végig vonatkoztatási pont marad. A lehető legtágabb értelemben marad az, mivel Szigligetit a vígjáték, illetve népszínmű műfajával és annak játszási hagyományaival együtt a kortárs színházi nyelv felől olvassák újra az alkotók.
 Gálffi László, Máthé Zsolt és Für Anikó |
Khell Zsolt
díszlete már az első pillanatban figyelmezteti a nézőt az eltartás és közelbe hozás játékaira: a klasszikus vígjátéki szobabelső, mintha az átértelmező áradás nyomait mutatná, egy szintig fehérre van mázolva, s a határvonal egyszerre rejti el és takarja ki a mintás tapétát, a falon függő Petőfi-portrét, a keresztet – másrészt a díszlet felfele ívelő nyúlványai az ácsolt vázat, a szerkezetszerűséget teszik szem elé. A vígjátéki jelmezek (Remete Krisztina) részletei, a hajtókák, gallérok, fodrok, csipkék, kötények pedig textilnyomatok. Takács Nóra Diána |
Vagy amikor Liliomfi (Polgár Csaba) ál-Schwartza szembekerül a valódi Schwartz-cal (Ficza István), a helyzet fokozásaként Mariska (Törőcsik Franciska) hetyke bajszú, lányos Schwartza is színre toppan. A bonyadalom lecsengése után Mariska az alakítástól eltelve fényezi magát Rózának (Szandtner Anna), szakmai és szerelmi vetélytársának, hogy ugye nem vette észre, ki lapul az álruha mögött, hiszen mekkora ívet sikerült húznia a színpadon. Persze, hogyne, bólogat lenézően Róza a nyilvánvalóra.
 Törőcsik Franciska, Polgár Csaba, Szandtner Anna, Baksa Imre |
Szigligeti romantikus eufemizmusai, szemérmes utalgatásai megtörnek Mohácsiék humorán, amely, bár maximálisan enged a poénok öngerjesztő logikájának, azért komolyan veszi az emberi történetben rejlő potenciált. Itt nincs finomkodás azt illetően, hogy Szilvai (Gálffi László) ne pályázna Mariskára, de Kányai (Csuja Imre) sem pusztán jószomszédi viszonyt ápolni fordul be a konyhára rántáskavarás örve alatt a csinos özvegyasszonnyal (Bíró Kriszta). Ami a szerelmi szálat illeti: Polgár Csaba nem Darvas Ivánt játssza, nem egy múltjától és árnyékaitól megtisztított lovagi ikont. Szilvai reményeivel ellentétben, hogy a szomszéd szobában lakó színész a keresztény-nemzeti értékek tolmácsa és őre lenne, Polgár inkább egy tehetséges sármőr. Egy Don Juan, akinek útját exek szegélyezik, Róza – Rómeó exének színházi parafrázisa – itt külön szerepet kap, szépen, szívbemarkolóan árnyalva a szerelmi problematikát (Für Anikó sóvárgó és szintén csinos középkorú női karakterével együtt).
 Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu |
Ezt a levelet pedig az idős Schwartz (Epres Attila) kézbesíti az első jelenetben Szellemfinek (Máthé Zsolt) az ablakon bemászva, miközben nosztalgiázva sóhajtozik arról, hogy ha még egyszer kezdhetné, színész lenne. A gesztus nemcsak a komédia lavináját indítja útnak, de az előadást is keretbe helyezi, visszamenőleg próbajátékká minősítve a színészi alakításokat. Ugyanis a tisztázó fináléban kiderül, az idős Schwartz kőszínházat akar nyitni Pesten. A jelenet pikantériája, hogy Rózával tárgyal a társulatalapításról, Liliomfi tolakodóan nagyképű kérdésére – van-e ebben alternatíva? – csak annyi a válasza: a jövő évadot nélküled képzelem el. Liliomfi a színpad szélére szorulva vigasztalódik, némiképp keserűen, a vidéki praxis és a családi élet perspektívájával.