Ulrich Seidl – Paradies: Hoffnung / 63. Berlinálé
2013.02.12.

Ironikusan a remény alcímet viseli a kilátástalanság három tablóját felvonultató Paradicsom trilógia utolsó darabja. A kegyetlen osztrák rendező zseniális emlékműve a bennünk lakozó semmiről. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

Vegyük át gyorsan az egészet: a trilógia első filmje azzal kezdődött, hogy az egyedülálló anya elutazott egy kenyai nyaralásra, macskáját nővérére, lányát pedig egy táborra bízva ez időre. Az első epizód a szerelmet és szexet kereső anyát (kritikánkat lásd itt – a szerk), a második a bigott hívő nővért, a most Berlinben bemutatott harmadik pedig a túlsúlyos lány fogyókúrás táborozását mutatja be. 

Hosszú jeleneteken keresztül figyelhetjük a kövér gyerekek számára kitalált fizikai és nem túl kreatív pszichikai feladatokat, a kirándulásokat, az éjszakai konyhába lopózásokat, és hallgathatjuk a lányok pasikkal és szexszel kapcsolatos ábrándozásait. Ulrich Seidl kegyetlen közvetlenséggel tárja fel az elhízott testek ügyetlenségét, a testi puhánysággal párosuló lelki tunyaságot, és a kettőből fakadó végtelen passzivitást.

Elhízott kamaszok bukfenceznek idétlenül a sivár tornaterem szőnyegén, alkoholista orvos vigyorog kajánul a főszereplő lányra, szinte parodisztikusra vett tornatanár vezeti a nem túl szellemes gyakorlatokat. A jelenetekből, figurákból kirajzolódó finom abszurditás jellemzi a trilógia mindhárom filmjét, ami azért különleges, mert közben attitűdjében és vizualitásában a lehető legrealistább munkákkal van dolgunk. Seidl művészetének lényegét az abszurdig hajszolt realizmus adja, amellyel kissé Kafka és Gogol örökébe lép, annyi különbséggel, hogy számára a mindenből áradó keserűség forrása már nem a rendszer, hanem az abban élő, élni kénytelen emberek. A trilógia kilátástalansága abból fakad, hogy már azzal sem áltathatjuk magunkat, hogy jobb sorsa érdemes emberek vergődnek egy embertelen szisztéma szorításában, amely lebontásának reménye legalább a boldogság (vagy a Paradicsom) ígéretét jelenthetné. A sivárság immár az egyes embereket itatja át.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
De miért Paradicsom a trilógia címe? A Paradicsom nem más, mint egy ígéret arra vonatkozóan, hogy minden jelenbeli szenvedés ellenére valahol, valamikor jobb lesz. Seidl Paradicsom-trilógiája egyben szemlélve azért különösen kegyetlen, mert már a címek révén folyamatosan gyengíti ezt az ígéretet. Az első részben az ígéretnek konkrét tárgya van, a szerelem; a másodikban már csupán az ígéret beteljesüléséhez vezető eszközről, a hitről van szó, de arról nem, hogy mit is jelent az a Paradicsom, amiért a sok lemondást vállalni kell. A harmadik mű viszont már csak reményről beszél, ami azért kiábrándító, mert nemhogy konkrét cél nincs megjelölve, de az eszköz is hiányzik. A remény nagyon fura dolog, mert róla mondjuk, hogy utoljára hal meg, de kevés olyan érzés van, ami a reménynél erősebben váltaná ki a passzivitást.

Ha már a trilógia darabjainak összefüggéseit elemezzük, azt is meg kellene vizsgálnunk, hogy azon kívül, hogy egy család tagjai, mi köti össze a három főszereplőt. Mindhárman a Seidl által Paradicsomnak nevezett boldogságot hajszolják nagy hévvel, azonban az az érdekes, hogy mindegyiküknek külső mintára van ehhez szükségük. Az első filmbeli anya a kenyai kéjutazásokban jártas barátnőjét követi, a nővér obskúrus vallási asztaltársasággal üvölti, hogy „tegyük Ausztriát újra katolikussá”, a lány orvos iránti rajongása pedig szobatársnője szerelmi és szexuális kalandjai hallatán lobban lángra. 

A képek forrása: 63. Berlinálé
A képek forrása: 63. Berlinálé
Seidl ezzel a trilógiával az emberi ürességnek egy olyan sivár emlékművét állította fel, amelynek minden porcikája az érzelmek hiányáról szól. A Paradicsomba vágyó három nő legnagyobb problémája – és ez köti össze a három filmet – a szerelem, a szeretet hiánya és annak kétségbeesett, külső mintákon alapuló üldözése. Az anya egy pillanatra azt is képes lenne elhinni, hogy a pénzért lefizetett fiatal fekete férfi beleszeretett, nővére olyannyira Krisztusra vetíti az emberi szerelmet, hogy végül egy feszülettel maszturbál, a kamaszlány pedig egy évtizedekkel idősebb, alkoholtól és cigarettától szétesett orvost tesz meg imádata tárgyának. 

A filmek színtelen terei és bántóan szimmetrikus kompozíciói (a kíméletlen következetességgel felépített képi világ nagymértékben járul hozzá a mű összhatásához) egy mesterségesen létrehozott és kínkeservesen egyensúlyban tartott, lélektelen világ képzetét keltik. Seidl pedig a leghétköznapibb gesztusokat megmutató realizmus és a túlzásból fakadó abszurd keverése révén képes általánosabb dimenziót és költőiséget kölcsönözni történeteinek.

A három film azért nem egyenlő színvonalú: az az érzésem, hogy az első radikalizmusával és összetettségével a második kettő nem ér fel, bár persze azok is hordozzák az egységes koncepciót. Még így is a Paradicsom-trilógia az elmúlt évek egyik legfontosabb filmje – bár az kérdés, hogy ha valahol majd együtt vetítik a hármat, hányan vágják fel az ereiket utána.
Szerző: Gyenge Zsolt