Érthetetlen egyébként, hogy a téma miért ennyire alulreprezentált. Aki nem lakott a nyolcadik kerületnek azon a részén vagy nincs személyes érintettsége az ügyben, talán észre sem veszi, hogy ez valós probléma. MDPV, Methylone, 4-MEC, M3. Mondanak valamit? A dizájnerdrogok Budapest-szerte meglepően sok ember életét teszik tönkre.
A Meanwhile in Kansas című előadás az Óz, a csodák csodája történetébe ágyazza a drogos fiatalok mindennapjait. A párhuzam már-már kézenfekvő, működik is: a hétköznapok szürkeségéből egy konstruált, szintetikus világba jutnak el a szereplők itt is és ott is, mely természeténél fogva hazug és szinte képtelenség belőle kijutni. A legfőbb különbség a két világ között az, hogy míg a filmbéli Dorothy egy pillanatra sem tántorodik el céljától, Kansas, az otthon megtalálásától, addig az előadás szereplői tökéletesen elveszítik a kapcsolatot a való világgal, nincs hová hazamenniük.
Az otthontalanságot jeleníti meg Cseh Renátó díszlete is, a történet egy nyomorúságos foglaltházban játszódik, lomtalanításból behurcolt, szakadt bútorok között. A falakon helyenként vér- és hányásfoltok, oldalt két tűzlépcső, amik egy keskeny felső térbe visznek. Itt a metrómegállókból jól ismert műanyagszékek sorakoznak. A metró alatt lakni, az bizony már nagyon mélyen van.
Radnai Márk rendezése többször megidézi a nagy drogos kultfilmeket is, így például a Trainspottingot és a Requiem egy álomért című mozit, tudatosítva azt, hogy ha valaki ezt a témakört dramatizálja, akkor számot kell vetnie az előzményekkel. Azért is különösen fontos ez, mert aki soha nem került személyes kapcsolatba ezzel a világgal – és feltehető, hogy a bárkás nézők nagy része nem –, azoknak az interneten kívül éppen ezek a filmek jelentik az előzetes tudást, meg azok a kínos osztályfőnöki órák, ahol bejött az iskola védőnője, hogy elmondja: a drog rossz. De meg kell azt is jegyeznünk, hogy a Trainspotting habkönnyű szórakozásnak tűnik ehhez képest, a Meanwhile in Kansas ugyanis itt játszódik tőlünk egy köpésre, a körút másik oldalán.
A történet minden egyes mozzanata alárendelődik a függésnek, nincs egyetlen gesztus, egyetlen pillanat sem, ami azt éreztetné, hogy van kiút. Nincs test, nincs szerelem, nincs barátság, csak bajtársi összetartás és érdekkapcsolatok, amik az anyagozás miatt jönnek létre. A cél érdekében a test is eszközzé aljasul: az egyik jelenet elején például egy letolt nadrágos férfit látunk hátulról és egy lányt (Pálos Hanna), aki előtte térdel. A férfi pár másodperc múlva felhúzza a sliccét és kimegy a színről, a lány pedig teli szájjal kezd egy hosszas monológba saját drogfüggőségéről. Egyszerűen képtelenség odafigyelni arra, amit mond, és nemcsak azért, mert teli szájjal csak furcsán, artikulálatlanul tud beszélni. A nézőtéren – a magam részéről – csak egyetlen dologgal tudtam ebben a pillanatban foglalkozni: „kérlek, köpd már ki!”
A szcenikai megoldások is a színészi test eltárgyiasítását célozzák: a tripek úgy vizualizálódnak a nézők számára, hogy a fehér, üres falak megtelnek színekkel. A fényfestés nagyon korszerű és látványos színpadi technika, teljesen érthetetlen, miért nem jelenik meg sűrűbben az előadásokban. A Meanwhile in Kansas-ben – azon kívül, hogy teljesen egyéni látványvilágot teremt ez a technika – a fény, a zene és a színpadi akciók szerves kapcsolatban állnak egymással. Az egyik szereplő (Király Dániel) LSD-tripje például úgy jelenik meg, hogy a fejéből indul el egy fénycsík, mely lassan betölti az egész teret, és a geometriai formák villódzása között a menekülő fiú teste részekre szabdalódik, eldeformálódik: mozdulatai néha beleágyazódnak a folyamatba, néha pedig rettegve ki akarnak törni belőle.
Nem véletlen egyébként, hogy éppen ez a paranoid LSD-függő szereplő lesz Óz történetében a gyáva oroszlán. Így rímel a többi karakter függősége is a filmből ismert szereptípusokra: a kokainista, darabos mozgású Klem Viktor által játszott szereplő lesz a bádogember, Tasnádi Bence karaktere pedig jointba tekerte az agyát, ki lehetne más, mint a madárijesztő. És visszatekintve a helyükre kerülnek egyébként a filmes karakterek is, akik mindig is egyszerre tűntek kedvesnek és rémisztőnek.
A nagy átverés mögött itt is Óz áll, a nagy varázsló (Zrinyi Gál Vince), ebben a történetben orvos és vegyész: ő találja fel a drogokat, de ellenszere nincs. Nem ad szívet a bádogembernek, agyat a madárijesztőnek, bátorságot az oroszlánnak, ad helyette nekik rengeteg kokaint, füvet és bélyeget, hogy lekenyerezze őket.
Dorothy-t (Bakonyi Alexa) és Totót (Kovács Ádám) sem tudja visszajuttatni Kansas-be, ezért kénytelenek ők maguk szembeszállni a gonosz Nyugati Boszorkánnyal. Bezárkóznak hát ketten egy szobába konzervek és némi válium társaságában (Trainspotting!), hogy visszajussanak a való világot jelentő Kansas-be, mert a megoldás bennünk van, legalábbis ezt mondja a hollywoodi maszlag, csak össze kell koccintani a piros cipőket háromszor, mondogatni közben, hogy „mindenhol jó…”.
A helyzet sajnos nem ilyen egyszerű, Kansas nem lehet az otthon többé, a szereplők céljukat vesztve ücsörögnek benne pár percet, aztán újra visszatérnek Smaragdvárosba, a piros cipő eltűnik, a jó Északi Boszorkány (Borbély Alexandra) pedig egy leharcolt, öreg drogos lesz, aki fertőzött tűvel szúrja magát a hasán.