Fila Balázs

Az 1960-as születésű Ingmar Willqist a sikeres kortárs lengyel drámaírók derékhadához tartozik, együtt például a nálunk is népszerű Tadeusz Słobodzianekkel. A nagy nemzedékek, Mrożek, Różewicz nyomában járva, de már teljesen új dramaturgiával, fogalmazásmóddal és világlátással nemcsak új szakaszt nyitottak a lengyel drámatörténetben, hanem nemzetközi sikereket is elérve, alapos hatást gyakoroltak az európai dráma- és színházfejlődésre. Mint az idehaza a Katona Kamrájában abszolút sikerrel bemutatott, és azóta is töretlen népszerűséggel játszott A mi osztályunk (az előadásról szóló kritikánk itt olvasható – a szerk.) példája mutatja, van mit tanulni a magyar színháznak és drámaírásnak az ilyen művekből, meg a társadalmi önismeretnek is van hova fejlődni, ha az ilyen drámák szemléleti tágasságát, kritikai szellemét, s a valóságos nemzeti múlttal való szembesítését akarja követni.

Mindehhez persze kell a színházcsinálók érzékenysége, elkötelezettsége, kockázatvállalása, s a műhelyeknek, a dramaturgoknak, a rendezőknek minden újra és minőségire való nyitottsága. S kell még valami: kiterjedt fordításirodalom, olyan műfordítókkal, mint a jelenlegi polonisták közül Pászt Patrícia, aki régóta eredményesen ülteti át magyarra, s népszerűsíti sokféle formában a lengyel irodalmat. Pár éve jelent meg a Kalligramnál a Fiatal lengyel dráma című vaskos drámakötet, amelyet teljes egészében ő fordított, szerkesztett. Épp egy évtizede pedig az Ilja próféta című gazdag drámagyűjteményben vált hozzáférhetővé jó néhány, azóta már sok helyütt játszott jeles lengyel dráma, köztük a címadó Słobodzianek-darab.   

A Helver éjszakáját a tragikusan fiatalon eltávozott Bába Krisztina fordította, a kiváló műfordító és sokoldalú színházi ember, aki sokféle funkcióban és számtalan helyen szolgálta áldozatosan a kultúra, a színház, s a közép-kelet európai nemzetek közti párbeszéd eszméjét és gyakorlatát. Talán tartozik annyival emlékének a magyar színház, hogy egyszer majd önálló kötetben is kiadják kitűnő műfordításait. 

Vándor Éva, Fila Balázs

De vissza a Helver éjszakájához, amely számos állandó színházi formáció és alkalmi együttes tolmácsolásában került már színre magyar nyelven, a Csíki Játékszíntől Bécsig, mire 2013 januárjában megérkezett a pesti Eötvös 10-be, ahol Szitás Barbara rendezésében láthattuk a színművet. (Azóta már a Bakelitben is játszották; a bemutató a Lengyel Intézet támogatásával jött létre.)

Ingmar Willqist színművéről számos helyen megírták már, hogy a mai lengyel színház kultdarabja. S akkor mindjárt utalnék arra, hogy a nemzetközi kultdarabok néha idehaza is sikerrel mennek, máskor meg szinte észrevétlenül tűnnek el a szerencsére még mindig gazdag hazai kortársdráma-kínálatban. (Így van ez a könyvekkel, a musicalekkel, a filmekkel is.) Az átültetés sikere, a befogadó társadalmi közeg reakciója számtalan körülmény rejtélyes összjátékán múlik, s kivételesen szerencsés csillagállás szükségeltetik a hazai sikerhez. Egyszerűbben szólva, nincs recept, csak a kockázatvállalás rögös útjai. 

A Helver éjszakája drámai története látszólag egyszerű: egy értelmi sérült fiú s egy középkorú nő kapcsolatának, szeretetvágyának, kiszolgáltatottságának, s a köztük fel-fellobbanó agressziónak a krónikája. Az autista Helver tüntetésről tér haza, ostoba jelszavakat skandálva, amelyeknek a jelentését sem egészen érti. A nő, Karla, rajongó szeretettel és anyáskodó gondoskodással igyekszik kordában tartani a fiú agresszív kitöréseit, megóvni őt a további inzultusoktól, amilyeneket korábban az utcán kellett elszenvednie. Mert hisz ő is sérült a maga módján, házassága tönkrement, fogyatékos kislányát elhagyta, ezért is vette magához a sodródó, beteg fiatalembert. A színjáték kettejük gyötrelmes harcát, viharos érzelmi átváltozásait mutatja be. Az érzelmek amplitúdója szinte végtelenül széles; a fiú gyermeki módon ragaszkodik Karlához, hagyja magát babusgatni, ami persze nem akadályozza meg abban, hogy időnként egészen vad, brutális játékokba ne kényszerítse, a hajánál fogva vonszolja. A nő empatikusan tűri a fiú rohamait, igyekszik megőrizni hidegvérét, de néha nála is elszakad a cérna, s akkor klinikai beutalással fenyegeti meg védencét. A szeretve gyűlölt egymásrautaltságban kialakul köztük valami szerelemféle is, amit zavartan és szemérmesen próbálnak titkolni. Az anyai érzés áttűnik érzéki vonzalommá, az agresszív fiúi zsarnokoskodás tétova szerelem-pótlék. 

Fotók: Szitás Barbara

Ezt a néhol gyöngéden érzelmes, néhol magas izzású, de roppant bonyolult pszichológiai feladványt jelentő játékot kellene a rendezőnek, Szitás Barbarának színészeivel, Vándor Évával és Fila Balázzsal színpadra állítani. Csak egészen ritka pillanatokban sikerül. Részint, mert a rendező nem képes kibontani a két, egymásra utalt ember öldöklő harcának lélektani dimenzióit, a közeledésnek, a távolodásnak, a szeretetből hirtelen agresszióba forduló gyors váltásoknak a természetét. Részint pedig azért, mert a két játékos majdnem végig azonos érzelmi regiszteren játssza végig szerepét. Vonatkozik ez elsősorban a Helvert adó Fila Balázsra, aki folytonosan szaggatott, éneklős, zsolozsmázó hanghordozásból, nagyra tátott szájból, meg némi körkörös, kényszeres mozgásból próbálja megrajzolni az értelmi sérült fiú arcélét. Teszi mindezt meglehetősen monotonul, paradox módon még az agresszívnek ható jelenetekben is. Vándor Éva Karlája árnyaltabb, aprólékosan kimunkáltabb, ám mindenestől egymásra vannak utalva a kétszereplős játékban.  

Az érzelmi lepusztultságot, kuszaságot, sivárságot a lepusztult miliő hivatott erősíteni; hőseink ócska konyhabútorok közt, az utcán tomboló tömeg fel-felharsanó zajongása közepette próbálják túlélni sorsuk fordulatait. (Díszlet: Szitás Bernadett.) A nő, menteni próbálva a fiút a feldühödött tüntetők elől, távoli ismerősökhöz küldené, de hamarosan sebesülten tér vissza. Ekkor játékot játszva beveteti vele az összes gyógyszereit, s néma gyászban siratja el a hozzá legközelebb álló, egyedüli ember pusztulását.  

Az egy részben játszott előadás meglehetősen vontatott, néhol unalmas is, és gyakran közhely-panelekből építkezik. A szituációk fölépítése, a környezet rajza, az akusztikai háttér, a világítások módja elnagyolt drámaértelmezést mutat. Kár, mert ha más nem is, annyi azért kiderül a produkcióból, hogy a Helver éjszakája lélektanilag igencsak izgalmasan bonyolított, technikásan szerkesztett színmű: sokféle kihívást kínálva játszóknak, nézőknek.