Vagy azt, hogy amennyiben hasonlít Rejtő Jenőre, annyiban el is tér tőle: tudniillik kisvárosi és városszéli félvilági alakok gyülekeznek benne magukat mikro-mitikus figurákká pipiskedve, kocsmákban, betonudvarok hokedlijén vagy csak úgy, alkalmasint az ajtófélfának dőlve, a napfogyatkozás után még elrévedt tudatállapotban. Szóval, hogy ezek a figurák és történeteik vagy cselekedeteik nem lesznek a népmesei megbocsátás generálszószával leöntve, mert Keresztury Tibor azon karcosan ülteti be őket a helyenként szinte klasszikus ritmust felvevő prózanyelve közepébe.
Végül nem tudom meg, írtak-e róla korábban ehhez hasonlókat. Ellenállok a kísértésnek. Ez a kötet mégis csak egy bizonyos kötet itt és most. Egy prózaíró ötvenedik születésnapjára összegyűjtött írások. Nagyon közhelyes és méltatlan lenne azt mondani, összegzésféle, mert annál minden ízükben nyitottabb kis szövegekről, történet-körökről és egészében véve írói pályáról van szó. Gyűjteménye viszont – ahogy a cím is mondja: készlete – minden jellegzetes momentumnak, amit durván a 60-as évektől napjainkig megtapasztalhat a Magyarország-lakó, hozzá jön még az utóbbi évtizedek összetéveszthetetlen kelet-közép-európai feeling-je, vagy másképpen szólva eidosza, hogy megint legyen itt két, egymással közös részhalmazt képező, mégis erősen más kultúrkörből származó fogalom. Keresztury világa ugyanis abban jó, amitől szép: látszólag cinikus vagy kíméletlen felmutatás szépen hajló nyelvi leleményekkel, öldöklő humorral, még a szórendjében is.
Van ebben a tárcanovella-sorozatban néhány, könnyen feltérképezhető reális helyszín. Ilyen például a korai években Miskolc, majd később Debrecen. Innen is lehet tudni, hogy szép kis írói kihívás ez, merthogy – már elnézést a recenzensi személyes kitüremkedésért – e két város nem nevezhető Magyarország legvonzóbb élet-terepének. Szereplők az Avasalján iddogáló szükséglakásbeliek; iszákosok, savval leöntött kurvák, kis formátumú bűnözők; szórakozni induló és újsághírbe érkező polgártársak: „Közös volt mindben a vágy: hirtelen s részegen halni meg, ha itt a perc.”(17. o.) Debrecen már némileg zabolázottabb – lévén hogy az író társadalmi mozgását is követjük –, még annak is tanúi lehetünk, ahogy a Küküllő utca aszfaltborítást kap; igaz, közben a szemközi italszolgáltató bolt bezár.
A strand, uszoda, Balaton is szinte mitikus dimenziót nyer, benne az önreflexióra alkalmas oda-vissza távokkal, a tiszta ősz hajjal az egyik évről a másikra diákjeggyel be nem palizható és hirtelen előléptetett beengedővel. Másfelől meg Dantét olvas a kabinos. A publikum záróra után sem távozik. A vízben merengés lírai futamai kitartanak még hazafelé menet: „Szél is támad, lesz jó dohány, halk és nyugodt női hang; az ablakra száll, a kocsiéra, egy királyi falevél. És jár a motor, működik minden, mi is az, hogy depresszió – a vasárnap még oly messze van…” (55. o.)
És a szerkesztőség (Alföld). Néha sörrel, néha magánnyal, néha eltévedt faxokkal, többnyire szöszölős munkával. Ahogyan telik az idő – haladunk a kötetben –, egyre több a személyesség. A korábbi perem-létek helyén az írói én, vagy legalábbis referenciális én egyre nagyobb teret kér. Nem sokkal kevésbé űzött, mint a próza korábbi lakói, de sokkal több rálátással bír, ez kétségtelen. A gyerekek. A lányszoba karácsonyváró csöndjében elsuttogott káromkodás-exegézisek.
Petri van itt, és Esterházy gyakran. Egy-másfél generációval korábbiak. A magyar irodalom utóbbi nagy korszakából valók. Mert ez még innen nézve is így tűnik. Abból a korszakból, amit még talán Kertész Imre is bólintva elismer. Ők motoznak itt sorokkal, idézetekkel, fordítás-töredékekkel. A hetvenesektől a kilencvenes évekig literátorilag is szinte közmegegyezésesen hitelesített magyarvalósággal; kisebbel vagy nagyobbal.
De Keresztury náluk fiatalabb, át kell jönnie ebbe a másik kiskorba, mindenestől: söröstől, állópultostól, zugcirkuszostól, úszógatyástól. A tárcanovellákkal, a forduló nézőponttal, az átalakuló, helyenként oszladozó teljes társadalommal. Az irodalmi közlés egyre soványodó lehetőségével. Azzal együtt, hogy a középső gyerek külföldre akar menni tovább tanulni, és azzal együtt, hogy a kötetből, úgy tűnik, nem lehet Hoffmann Rózsát kihagyni, vagy, hogy innen még a maffia is elment, természetszerűleg magával rántva a kamionos kurvákat.
Úgy fest ez, mint egy kontextustól és történettől elhagyott táj. Nem ússza meg a kötet – és úgy vélem, nem is akarja – látlelet-voltát. A tárcanovellák alól jobbára kicsusszan a líra, a sokrétegű humor helyett itt-ott egy fanyar fordulat. És Budapest: ma sokkal szürkébb, komorabb, mint a kietlen miskolci proli-világ. Akik most itt köröznek, többek között hivatalnokok, államtitkár-asszonyok, polgármester-urak – hivatalos levelek. Rezignáltság. Kevesebb a játékosság, a vadság errefelé, időben és térben is. Több a józan polgár-lét, a gyerekei alsóban megjelenő haverjait meg-megkérdező középkorú szemlélődő narratívája távolságtartóbb a kétszáz oldallal korábban versenyt-hányós buliban elmerülőétől. Rendben van, persze, hiszen igaz. Szinte leltár. Szinte elkészülni akar. A tekintet lassan pásztáz és rendszerez.
Mint olvasó pontosan tudom, értem, hogy most Ilona van itt, és nem a Jóisten, és ő bizony nem tud munkát adni (Elhagyták a szavak), és különben is, most éppen úgy általában „Jó éjszakát, Magyarország.” (335. o), mégis nehéz ez a gravitáció. Minden erőmmel kapaszkodom abba a figurába, aki felölti a szerkesztőségben a közelmúlt-történeti okokból ott feledett rendőrzubbonyt, és óvatosan, nehogy farmerja kivillanjon, civil autóból kiszólva hajtja be/vissza a gengsztertől a zsét (A pénzbehajtó szerepében). A gesztusban benne van a törvénytől az önsúlyig minden ráció vagy társadalmi konszenzus feledése. Ez a rózsasándorkodás, legalább a fikció erejéig, ha legközelebb felüti a fejét, ez a menedzseri és pályázati és politikailag vízfejű világtól elrugaszkodó abnormalitás (hogy Foucault-t se feledjük), ez lenne újra jó.