Egy leleplezéssel kell kezdenem: a megtévesztő cím ellenére ez nem egy Lincolnról szóló film. A Lincoln ugyanis pusztán arról a néhány hétről szól, amikor az elnök minden befolyását latba vetve küzdött azért, hogy a kongresszus elfogadja a történelem egyik legfontosabb törvényét, az amerikai alkotmány 13. kiegészítését, amely végleg eltörölte a rabszolgaságot. 

Valószínűleg Steven Spielberg nem találta túl érdekesnek egy életrajzi film ötletét, ami amellett, hogy jó eséllyel sablonos struktúra lett volna, olyan komplex feladatokkal is megterhelte volna a szerzőt, mint a nagy államférfi életútjának az összegzése, és főleg ezen keresztül világképe kialakulásának megértése, motivációinak felderítése, valamint ábrázolása. Új-Hollywood egykori fenegyereke nem szándékozta megtenni ezt a szellemi erőfeszítést, inkább úgy döntött, hogy az amerikai polgárháború végére és a kongresszusi vitát övező tárgyalásokra fókuszál.

Bár nyilvánvalóan ezt a megközelítést alkalmazta szinte végig Spielberg, valamiért mégsem tudott következetes maradni. A film egyik legmeglepőbb fordulata, hogy miután eltölt két és fél hosszú órát a tárgyalások egy hónapjával, végül eszébe jut a film címe, ezért gyorsan a végére kanyarintja a főhős halálának a történethez igazából nem illeszkedő jelenetét. Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen jelzővel érdemes illetni azt a dramaturgiai megoldást, amelyet a merénylet ábrázolásához választottak a készítők, de a bénánál jobb nem jut eszembe. Mivel nem lőhetjük le előre a poént, csak annyit mondhatunk erről, hogy ha tényleg ennyi kreativitásra futotta a csapattól, akkor megnyugtató, hogy a film nagy részében nem is próbálkoztak vele.

Mivel nem a háborúról (abból néhány másodpercnyit kapunk csupán a film legelején, mintegy XIX. századi Ryan közlegény-mementóként), hanem megbeszélésekről, alkukról és vitákról szól a film, nem számíthatunk túl sok akcióra és izgalomra – főként, ha a nézők nagyjából 99 százalékához hasonlóan mi is tudjuk az egész folyamat végeredményét. De ha már a rendező ezt az utat választotta, akkor dönthetett volna úgy, hogy elsősorban nem a nem túl látványos eseményekre fókuszál, hanem valamiképpen megpróbálja felvázolni a rabszolgaság kérdése körüli komplex társadalmi, gazdasági és ideológiai hátteret. Hiszen a déli rabszolgatartók nagy része nem (pusztán) gonoszságból működtette ezt a rendszert, hanem mert egy évszázados gazdasági modell épült a rabszolgákra. Így az embertelen kizsákmányolás eltörlése után arra is választ kellett adni, hogy milyen módon üzemeljenek a hatalmas déli mezőgazdasági üzemek. Ez az egész kérdéskör azonban csak egyszer-kétszer, egy-egy apró utalás révén sejlik fel a filmben, igazi átgondolására még csak kísérlet sem történik.

Ha valamiért mégis érdemes megnézni ezt a filmet, akkor az vitathatatlanul Daniel Day-Lewis alakítása, aki időnként egyetlen gesztusával többet tesz azért, hogy az események és a tettek mögé lássunk, mint Spielberg az egész forgatás alatt. Érdekes színész ő, leginkább átváltozó-művésznek vagy imperszonátornak nevezhetnénk, ugyanis úgy tudta megvalósítani az elmúlt két évtized néhány legjobb színészi alakítását, hogy nem teremtett saját „arcot”. Ha az amerikai film Anthony Hopkinshoz, Al Pacinóhoz vagy Robert de Niróhoz mérhető nagy színészóriásaira gondolunk, akkor teljesen nyilvánvaló, hogy alakításaikban létezik egy olyan közös réteg, hang vagy arc, amely minden szerepükben láthatóvá válik, és ami révén minden megjelenésük egyszerre hordozza magában az ábrázolt mellett az ábrázolót is. 

Daniel Day-Lewis ellenben – bármennyire eltérő karaktereket játszik a Bal lábam nyomorékjától a hórihorgas Lincolnig – teljesen eltűnik a szerep mögött, szinte a felismerhetetlenségig felolvad benne. Az állandóan adomázgató, a sztorikat szinte példabeszédként használó Lincoln nem megjelenik, hanem megelevenedik a vásznon, ugyanis Day-Lewis nem csak hordja a sminkesek és kosztümösök által megkreált figurát, hanem elképesztő módon teszi magáévá a Lincoln testalkatából fakadó mozgást és mimikát.

Sajnos Spielberg a Kapj el, ha tudsz óta nem képes valóban ötletes és friss dologgal előállni, pedig a most választott téma fontos lenne, ugyanis pusztán ennek a tárgyalástörténetnek a végignézése ráébreszthet arra, hogy mennyire fontos még egy sokszor defektesen működő demokráciának is a létezése. Mifelénk pedig különösen inspiráló látni, ahogy egy nemzet identitását alapvetően meghatározó gesztus szavazással, és nem uralkodói kinyilatkoztatással születik meg.

Spielberg Lincolnja viszont nem több egy blöffnél: egy két és fél órán keresztül tartó nagyeposzt látunk az ahhoz szükséges átfogó szemlélet és elmélyülés nélkül, ellenben telezsúfolva a hozzá szükséges, ám rendkívül sematikusan és fantáziátlanul használt összes látványbeli és hangzásbeli kellékkel. Több-kevesebb intenzitással szinte folyamatosan zúg a háttérben a zenekar, a történelmi léptékű eseményeket pedig – ahogy ez arrafelé szokás – magánéleti epizódok és érzelmek színesítik egy-egy röpke pillanatra. Mindezek persze nemhogy elrejtenék, hanem még inkább hangsúlyozzák azt az űrt, ami a kérdéskörrel kapcsolatosan Spielberg fejében tátong, akinek – a filmből legalábbis úgy tűnik – egyetlen gondolata sem volt azzal kapcsolatosan, hogy miért is akar a demokrácia történelmének egyik legfontosabb momentumáról most beszélni.