Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZÉPET, LEPKEHÁLÓVAL

M Studio: Mint a fagyöngy / Szkéné Színház
2013. jan. 26.
Mi az értelme egy lepkehálójával rovarokat gyűjtögető, modern életet élő tanárember mindennapjainak? És milyen értelmet tulajdoníthat valaki – például egy homoksírba temetett asszony – az életnek, akinek a mindennapjai, látszólag örömtelenül, a puszta önfenntartás körül forognak? SZOBOSZLAI ANNAMÁRIA ÍRÁSA.
Veres Nagy Attila, Nagy Eszter
Veres Nagy Attila, Nagy Eszter

Az Abe Kobo regényét, A homok asszonyát mozgásszínházi előadás formájában feldolgozó Gemza Péter érzékletesen fordítja át a minden embert legmélyebben érintő létkérdéseket a hang, a tánc, a mozdulatok, a gesztusok nyelvére. De hogy az előadás túl tudjon mutatni önmagán, ahhoz az kell, hogy az egyes összetevők – látvány, szöveg, hang és gesztus – a játék jelenidejében tökéletesen egymásba érjenek, s mintegy ezek közös szövetén fölcsillanhasson egy magasabb rendű, a gondolkodás útján és érzékileg egyaránt megragadható Szépség. Ez az előadás tétje, ez sikerének titka, záloga. Ezért a jelen írás is leginkább erről a pontról kiindulva igyekszik körüljárni az előadást. 

A regény történetéhez híven a bambuszrudakból épült, hármas térosztást eredményező díszletelem közömbös szörnyként terelgeti a falubeliek által munkára kényszerített fiatalasszonyt, s a szürkés-feketés öltözékeket viselő helyiekhez képest kissé nevetségesnek ható fehéringes városi embert, a rovarok tudósát. Minek tudni akár a világ összes ízeltlábújának a nevét, ha egyszer játékszerré válik az egyén, ha csak úgy elfoghatja őt néhány ismeretlen, s akarata ellenére fogva tarthatja egy napról napra alakuló-változó, változásaival az ott lakókra nézve állandó potenciális veszélyt jelentő homoksírban?  
 
 
 
 
 
Polgár Emília
Polgár Emília

Lényként recseg-nyög a díszlet. A fiatalasszony (Nagy Eszter) olajlámpást gyújt. Körülötte rendben teáskanna, bögre, bádogvödör; s egy tükör a falon. Az osztott tér középső harmadában gyékényszőnyeg, rajta bambuszasztal. Puritánmód célszerű, célszerűségében mégis – vagy épp annál fogva – rituális életbe tekintünk. Nagy Eszter mozdulatai nem egyszerűen a sorsával szemben alázatos, a jót és rosszat egyformán elfogadó nőt festik, hiszen az arcán elomlik valami megmagyarázhatatlan, zavarba ejtő derű. Jelzőket – mint félénk, öntudatos, mindentudó, megbékélt… – kellene halmozni ennek az arcon megjelenő, különös fénynek a leírására. Hogy ez belső, vagy pedig külső, mímelt fénye a játszónak, egy pillanatra hagyjuk megválaszolatlanul. Egy biztos: a halmozás ellenére se tudnánk helyre tenni ezt a látszólag semmi kis részletet, melynek szerepe – sok más apró részlet mellett – mégsem elhanyagolható a darab egésze szempontjából. 

Míg a falubeliek (Polgár Emília, Bajkó László, Szekrényes László) játéka közelít, addig a tanárt alakító Veres Nagy Attila gesztusaival, taglejtéseivel egyes jelenetekben mintha közvetlenül is megidézné a tradicionális japán színházat. Ugyancsak ezt látszik alátámasztani a térhasználat: a szereplőknek megvan a maguk tere, ahova a többiek csak ritkán, vagy egyáltalán nem léphetnek be. A falubeliek játéktere a „kint”, vagyis a bambuszépítménytől balra eső szabad terület, ahol az előadás prológusaként egy különös mozgás-etűd kap helyet, s ahol később, az előadás folyamán sejtelmes táncot lejt egy vörös ruhába öltözött nőalak (Polgár Emília), majd egy csúfondáros bohóc/ördög (Bajkó László); s övék a tetőzet is, a karnyi vastag bambusz rudak szolgáltatta csekély járófelület, a szerkezetből adódóan tele résekkel, buktatókkal. 
Fotók: PORT.hu
Fotók: PORT.hu

Ők, a falubeliek, egyedül abban a jelenetben foglalják el a lenti tereket, mikor a természet, a körülmények kényszerítő erejének vagy az emberi részvétlenségnek a reprezentánsaiként őrült, pusztító táncba kezdenek. A tanáré többnyire az osztott tér középső része, itt folytat önemésztő ontológiai-filozófiai párbeszédet saját magával, vagy, talán, önnön felsőbb tudatával, s ez a helyszíne az (élet)társra találásnak is. Ez az a hely, ahova egykor a kötélen keresztül leereszkedett, s ahol egyszer majd, az előadás végén újra feltűnik a kötél, hogy várandós asszonyát kövesse a felszínre, hogy, ha úgy akarja, visszanyerje (látszat)szabadságát. 

 
 Az előadás nem hagy kétséget szándékai felől, egyértelműen az emberre kérdez, az emberségét firtatja a szabadsághoz-fogság egyenletében, ahol az ismeretlen változó a TEVÉKENYSÉG: mi az az értelmes tett, mi az a cselekvés, mely érvényesen definiálhat egy életet, megajándékozva művelőét a kvázi szabadsággal? Miben áll ez a szabadság? Hisz a falu népe, a fogva tartók gyülekezete sem szabad, épp csak valamivel több mozgásterük van, mint a homok asszonyának és párjának… 
A néző ezekkel a kérdésekkel bíbelődik. S míg végiggondolja, hogy mekkora mozgás- vagy élettere van egy cikknek, mekkora egy újságnak, egy könyvnek, egyik vagy másik hogyan tudja szolgálni az életet magát (és nem csupán lepkét gyűjtöget), az alatt szinte meg is feledkezik arról, hogy a gondolkodás útján fölfogható Szép mellett az M Studio előadásában ezúttal szerényebben látja felcsillanni azon a bizonyos szöveten az érzéki szépet. Talán az arcon föltűnő külső vagy belső fényt vizsgálva, az egyén oldaláról kerülhetnénk közelebb az okhoz. Talán nem más ez, mint az általános szűkültség, ez a téli idő. Talán a szépnek nem kedvező, a szépet elnehezítő kor.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek