Ki tudja miért, de valahogy úgy alakult, hogy a mozgókép történetének második századára az egyik legnépszerűbb filmcsoportozatot az a romantikus komédia jelenti, amely nagyobbára émelyítően édeskés és kényszeredetten vicceskedő darabokat jelöl – aktuális sztárszínészek grimaszaival megtámogatva. 

Az efféle művek sikere kapcsán joggal rémlenek föl bennünk a régmúlt pesszimista mozistái, mondjuk a negyven éve halott Henry de Montherlant, aki szerint a mozgókép legsajátabb természete szerint nem más, mint az „érzelmek szennyelvezető csatornája”, valamint: a szellem elleni bűn. Ilyenformán pedig különösen hálásak lehetünk azon daraboknak, melyek a romkomok alantas terepén mutatnak valami érdekfeszítőt – mondjuk olyan kábító, álomszerű filmmágiát, mint amivel Paul Thomas Anderson Kótyagos szerelem című remeke szolgált, vagy éppen – s ilyesmire még az indie-filmek földszagú közegében is ritkán akad példa – valószerű figurákat és átélhető érzelmeket. 

David O. Russell utóbbiakkal bélelte teli a legújabb munkáját, amely eképpen távolról kiragyog a tucat-románcok rózsaszín tömegéből. A Napos oldal egy bipoláris zavartól szenvedő ex-tanár (Pat – Bradley Cooper) és egy fiatal, megzuhant özvegy (Tiffany – Jennifer Lawrence) megannyi akadálytól nehezített közeledéséről mesél, amely valahol az Amerikai Külváros egyik tipikus szegletében bonyolódik aggodalmas szülői biztatások és hétvégi focimeccsek között. A nyolchónapnyi elmegyógyintézet után hazaköltöző Pat azzal fog hozzá a civil életéhez, hogy csak azért is megpróbálja rendbe hozni önmagát – mert a hűtlenségében is vadul szeretett felesége bizalmát minden áron szeretné visszanyerni. 

Rendszeresen fut (méghozzá egy viccesen szimbolikus szemeteszsákban – hogy minél jobban fogyjon), kedves hangú leveleket fogalmaz, és nekilát végigvenni azt az olvasmánylistát, amelyet a lelécelt felesége adott a diákjainak – más se érdekli tehát, mint hogy újra kibéküljön a távolságot rendőri erőkkel tartó nejével, miközben persze gyógyulásának és intenzív szívverésének valódi forrása, a szexisen komor Tiffany már hetek óta ott dzsoggol vele a blokk körül. A vak is látja, hogy a folyton ideges Patnek mit kellene tennie, s idővel, minthogy ez mégiscsak egy (hóbortos) romkom, Patnek azért leesik a tantusz – ám addig egy olyan életszagú figurákkal telizsúfolt és karcos helyzetekben felrajzolt cselekményvilágon szenvedi-kiabálja magát keresztül, amely valósággal magához láncolja a nézői tekintetet. 

Merthogy Robert de Niro amerikai foci-mániás, megindítóan tanácstalan apafigurája, a férje és fia tébolyától egyaránt gondoskodva rettegő feleség (Jacki Weaver), vagy épp az elmegyógyintézetből rendre elkóborló és a konyhában folyvást felbukkanó haver, Chris Tucker – mind-mind csupa kedvesen hibbant vagy legalábbis szívmelengetően emberszerű (és megragadó színészi játékkal megfestett) karakterek, akik ezt a jócskán diszfunkcionális családi miliőt a finálé tájára olyannyira otthonossá formálják, hogy azt nézőként is nehéz elhagyni. David O. Russel már pályája hajnalától fogva az ilyen elfuserált famíliákkal bíbelődött – ám mintha egyre lágyuló tekintettel nézne rájuk. 

Míg a debütáló Spanking the Monkey vagy a Gyagyás család esetében még reménytelenül működésképtelennek tűnt ez az ódivatú intézmény, addig a tavalyelőtti Oscar-siker, A harcos megtépázott rokonai már minden nyomoruk mellett is tudtak segíteni egymáson – ezúttal pedig már nem is kérdéses a kisközösségi értékek tisztelete. Úgy tűnik, tényleg kisütött a nap Russell világában, szeretetteli, meleg fényben mutatkoznak immár szülők és gyermekeik, ami alighanem összefügg azzal, hogy a híresen forróvérű és vehemensen független rendező egyre inkább közel kerül a jellegzetesen amerikai történetsémákhoz – ám szerencsére még mindig valamelyest felforgató tartalommal és továbbra is frissítő realizmussal tud a klisékhez nyúlni. 

Persze a pszichés betegségek komoly megtárgyalását vagy a dögszagú valóság kíméletlen képeit nem ettől a mozitól kell elvárnunk – elvégre a Napos oldal minden valószerűsége ellenére azért mégiscsak egy tündérmese, olyan ráadásul, amely a finálé felé már nem is nagyon titkolja a szándékait. A jobbára eleven humorú dialógusokban és jelenetekben kibontakozó cselekmény az utolsó harmadban elkoptatott utakra indul: a nagy focifogadás és a táncverseny során már nem annyira a szereplők és a sztori belső törvényei, mint inkább a műfaj szigorú szabályrendje diktálja a lépéseket. De ezen a ponton már a kikoholt gesztusokat is könnyű elfogadni. Merthogy a lenyűgöző ritmusú és sodró lendületű elbeszélés – mely elegánsan ideges kameravezetéssel lélegzik együtt a feszült főhősével – olyan ellenállhatatlan módon ragad magával, hogy csupán komoly erőfeszítéssel lehet szabadulni a hatása alól – ha pedig ez nem sikerül, úgy Pat és Tiffany egymásra találása alighanem az egyik leginkább kiérdemelt és kielégítő happy endnek fog tűnni, és nem csak a romantikus komédiák történetében.