A Füge és a Kaposvári Egyetem együttműködésével színre, azaz sötétre vitt dokumentum-összeállítás, melynek szövegét a rendező, Mohácsi János a színészekkel közösen válogatta és szerkesztette egységbe, a legnagyobb szabású történelem-fogyatkozást, a holokausztot avatja tárgyává. Az előadás egész tartamára kiterjedő fényvesztés a megjelenített esemény tragikuma által kiváltott jelképes döntés, mely szimbolikus tartalmai és felkavaró morális vonatkozásai ellenére elsősorban színházi jellegű, és színházi következményekkel jár. A történelmi sötétséghez Mohácsi Jánoséknak meg kellett alkotniuk a színházi sötétséget. Sötét egy részben – ez A Dohány utcai seriff műfaji meghatározása.

A forgatókönyv híres rendező híres filmjének (Claude Lanzmann: Shoah) mozzanataitól Kossuth-díjas író (Konrád György) emlékező bekezdésein át egyéni emlékekig és zsidó viccekig sokféle forrást alkalmaz. A nem is mindig poénos, esetleg hátborzongató viccek szerepe – a fekete humor –, valamint a szavak felhasználásának ismétlő módozatai a legérdekesebbek. Nem drámai mű, amit hallunk, noha dramaturgiája és motívumhálója felidéz drámákat (például a Lebovics Miksa név – véletlenségből csupán? – a holokauszt-tudattal többször is foglalkozó író, Kornis Mihály Halleluja című darabját, melyben így hívják a bolygó és bolygató „örök zsidó” nagyapát).

A játszóhelyre boruló generálsötétben, a hagyományos vizuális (színházi) elemek szinte teljes redukciója folytán az akusztikus effektusok mindegyikének érvénye megnövekszik. Az elhangzó mondatoké is. Szerkezetében és terjedelmében nem hibátlan (kissé hosszú, kissé bicegő), ám a különleges produkció számára maradéktalanul alkalmas, amit hallunk. A közreműködő, már ismertebb, illetve még Kaposváron tanuló fiatal színészek nem egyformán képesek bánni artikulációjukkal, a szövegfolyam azonban megrendítő térélmény keretében indukál gondolati-lelkiismereti nagy utazást. A sötétségben a hangok uralják a teret. Így feltűnőbb a szótévesztés, a csak árnyalatnyit is elsikló hangsúly, akárkitől eredjen. (Mintha a bemutatón a nyolcvan perc utolsó negyedében több lett volna az apró vétés, saját koncentrációjától fáradtabb egy-egy orgánum.)

Nem rádiójátékszerű e szokatlan hangszínház, és korántsem csupán hangszínház. Saját testünk töredelmének váratlan próbatétele, már-már szégyene, hogy előbb-utóbb, tradicionális nézői státusunk biztonságát lassan elvesztve minden tagunk súllyá válik. Hallucinációk támadnak a feketeségben ülőre, kételkedik abban, mit s honnan hall. Cipőtalpak nyikorognak? Láthatatlan testek súrlódnak felkarunkhoz? Árnyak surrannak a ránk csukott ajtajú, ablaktalannak érzett terem sötétjében, talán épp attól kezdve, hogy az emberekkel zsúfolt, a haláltáborba tartó vagonokról esett szó? Látni véljük, amit nem látunk, nem láthatunk? 

A hallucinációk víziók körvonalait is kirajzolják a voltaképp közössé lett és tett emlékezet örvényeiből. Mohácsi János rendezése a szem számára követhetetlen mozgásban tartja az előadást, az előadókat, az egymástól elszigetelt – karnyújtásnyira ülő –, éji magányosságuk szorongatottságában egymásra utalt nézőket. Vajon a sötétségbe fojtott interpretáció szelíd, suhanásos álomszerűsége lehetne-e sebzőbb, keményebb? A négy-öt megoldással élő, variatív interakció sarjaszthatná-e még önmagát? Nem könnyű a válasz, mert bármennyire is az egyedi esemény színházi mibenlétére összpontosítunk, tudatunk másfajta működésre is ösvényeket keres magának. Emlékezet, felejtés, fohász, káromlás, békélés, vitázás kavarog a szívben. Különleges élmény: nem lehetünk nem szolidárisak azzal, azokkal, aki(k)nek szeméből a láthatatlanság oltalma alatt kicsordul a könny. A rejtett sírás, a zsebkendő morzsolása páratlan személyességében és őszinteségében is egy színielőadás színi eleme.  

Mohácsi mellett Kovács Márton komponista a társalkotó. Tengermélyi, füstként szálló, zsibbadó, felhangosodó dallamok működnek aláfestésül, majdhogynem megszakítatlan, a szöveggel koszorúba fonódó zene jelenlétét adva a mű vizualizálódó hang-testéhez. A zene ugyanúgy sokfelől áramlik, töredékesen érkezik, amint a zsidó szenvedéstörténet fejezet-repeszei is hol innen, hol onnan hasítanak az estébe.

A történelmi emlékezés felemelő és felelős színházi ünnepe, jelen idejű, cselekvő tanúságtevése A Dohány utcai seriff. Az utolsó szó elhangzását követően mécsláng gyúl, s csak e lángocska hívására, lassan derül ismét komoly fénybe a színházterem, Mohácsi András a teret környező képeinek fegyelmezett mértani formáit és barnás-fehéren sávozott színeit kínálva a szemnek – mert az első világosság-pillanatokban nem könnyű egymás tekintetét keresnünk. 

A színészek, akik a hangszereknek is hangot és arcot adtak az arctalanságban, s meggyújtották a mécset: Boros Anna, Bánfalvi Eszter, Tolnai Hella, Rainer-Micsinyei Nóra, Keresztény Tamás, Béli Ádám, Deák Péter, Lakatos Máté, Némedi Árpád, Takács Nóra Diána.