Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BÉCSI SZENDVICS

Concerto Budapest: Schubert – Haydn ciklus I. előadás / Budapest Music Center
2012. dec. 11.
Egy kollektív kísérlet résztvevői lehettek azok, akik december 4-én este ellátogattak a Budapest Music Center (BMC) új, pontosabban még készülőfélben levő belső-ferencvárosi hangversenytermébe (voltak olyanok is, akik egyből odataláltak!), hogy meghallgassák a Concerto Budapest új Schubert–Haydn-ciklusának első előadását. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.
Két Schubert-szimfónia között egy Haydn-versenymű, ez a bécsi szendvics receptje; olyan ínyencség ez, amit négyszer egymás után sem lehet megunni.
A kísérlet – nevezzük szociálakusztikainak – szó szerint veendő: a BMC és a terem kivitelezői olyankor akartak „próbaüzemet” rendezni, igazi zenészekkel és igazi közönséggel tapasztalatokra szert tenni, amikor a terem akusztikai paraméterei még változtathatók. A közönséget ebből a szempontból segítőtársuknak, sőt munkatársaknak tekintették, ezért tagjait kis nosztalgia-munkakönyvekkel ajándékozták meg, amelyben igazolták a kétórás munkavégzést, sőt bőkezű ajándékkal – Csalog Gábor Schubert-CD-jével – is kedveskedtek nekik.
Concerto Budapest
Concerto Budapest
A Keller András által vezényelt hangversenyen a 4. (c-moll, „Tragikus”) és az 5. (B-dúr) szimfónia képviselte Haydnt, közöttük pedig Haydn kései Trombitaversenye szólalt meg a zenekar szólótrombitásának, Devecsai Gábornak a közreműködésével. Ami az egyelőre nagyrészt ideiglenes burkolatokkal, illetve puszta téglafalakkal határolt termet illeti, éppen a lényegi ideiglenesség miatt nem érdemes a részleteit taglalni. Erről most tehát csak annyit jegyzek meg, hogy a terem rendelkezik valamiféle barátságos, meghitt, meleg atmoszférával, és hogy a zene minden részletét a leghátsó sorban is világosan lehet hallani – talán túlságosan is konkrétan és erőteljesen, sőt néha túl hangosan, kissé döngő karakterrel – no de nyilván azért sürgött-forgott a helyszínen egész idő alatt a szakértők csapata, hogy a konzekvenciákat levonják, a terem „finomhangolását” elvégezzék.
A 4. szimfónia bizonyos fokig még a ráhangolódás, a tapogatózás jeleit mutatta. A közönség ízlelgette-tanulta a mindenképpen igen egyéni akusztikát, Keller és a zenészek pedig nyilván fülüket hegyezve igyekeztek a számukra is új szituáció konzekvenciáit azonnal hasznosítani. Mindazonáltal már a nyitó tételben bebizonyították, hogy eme tennivalók közepette is a perfekció és a pontosság magas fokán képesek játszani, s hogy a szinkópák akcentusainak csakúgy, mint az előadás egészének súlya van – ha valamit, akkor az adott körülmények között inkább a zenei tétel áttetszőségét hiányolhattuk. A lassú tételt a Keller András által választott menős tempó tette izgalmassá, ami semmiképp sem veszélyezte a tétel „tapadását” és kohézióját, viszont a sodrását élményszerűvé tette; s élményszerűek voltak Dienes Gábor oboaszólói is. A mű – és az előadás – tetőpontja azonban minden bizonnyal a szimfónia melléknevének is okot adó zárótétel rendkívül karakteres, nyugtalan vágtája volt, izgalmas finomságokkal remekül felépített tetőponttal.
A trombitaversenyben – akár azért, mert az előadók rövid idő alatt alkalmazkodtak a terem adottságaihoz, akár azért, mert ebben a darabban mégiscsak kísérő szerepet játszottak – immár a „túlvezérlés” kísértése nélkül, ezüstös színben tűnt fel a zenekar. A szólóhangszer karakterének megfelelően férfias, de mégis derűs és idillikus mű teljes üdeségében és harmóniájában mutatkozott be. Devecsai Gábor precízen, tartalmas és szép hangon játszott, éneklő játékával pedig különösen kitűnt. Sajnos, néhány csúcshangot csak korlátozottan sikerült megszólaltatnia, és a virtuóz futamok is elnagyoltra sikerültek itt-ott.
Schubert nem volt még húsz éves, amikor utolsó ifjúkori szimfóniáját komponálta, ám nemigen túlzunk, ha az 5. szimfóniát zseniálisnak minősítjük, éspedig egy nagyon jellegzetes korai Schubert-stílus képviselőjének, amely még teljesen nélkülözi a későbbi Schubert hajlamát az „isteni hosszadalmasságra”. Ez még nem a Befejezetlen vagy a Winterreise halállal eljegyzett komponistája, s a schuberti rezignáció hangján átszűrve még nagyon is ifjúi energiák jutnak kifejezésre. Ebben az előadásban azután maradéktalanul felszínre törtek ezek az energiák: a nyitótélben a zenei szövet hallatlanul sűrűségének nyilvánvalóvá tételével, az élő és erőteljes pontozásokkal; a lassú tétel „varázsfuvolás”, himnikus szárnyalásával, a Scherzo kényes egyensúlyának megtalálásával a lendületes, elegáns, sőt kihívó elemek, illetve a borzongó balsejtelemmel telített, akcentuált akkordok között. A rendkívül tömör és lényegre törő zárótételben pedig a végleges megformáltság és a szervesség, folyamatosság megteremtése volt az előadás fő erénye. Nagy érdeklődéssel várom az új műveket az új akusztikában.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek