Bernie Tiede (Jack Black egész ügyes alakítást tesz le az asztalra) emberölésbe torkolló filantrópiáját a Texas Monthly nevű lapban tárta a nyilvánosság elé Skip Hollandsworth újságíró, a majdani filmadaptáció társírója. Ahogy azt a film mutatja, és más források is bizonyítják, a harmincas éveiben járó címszereplő veleszületett optimizmussal és jó kedéllyel segítette városkája lakóit (magyarul távolról sem eszelős), olyannyira, hogy a texasi Carthage lakossága nem akart hinni a fülének, amikor 1996-ban a testes, örökké vidám és segítőkész fiatalembert hidegvérrel elkövetett gyilkossággal vádolták. Az áldozat, ironikus módon, a kisváros szívből gyűlölt vén hárpiája, Marjorie Nugent… Berzenkedés ide vagy oda, Tiede máig börtönben ül, 89 éves korában helyezhető feltételesen szabadlábra.

Richard Linklater indie gyöngyszemeinek jórészt az a leglefegyverzőbb bája, hogy kisközösségeit, valamint a benne székelő (ott élő, netán arrafelé bandukoló) karaktereket olyan magnetikus erővel ruházza fel, aminek képtelenség ellenállni. Essék szó Texas semmittevő fiataljairól egy ok-okozatiságtól fosztott, dokumentarista lenyomatban (Henyék), a hetvenes évek Amerikájának kamaszairól (Tökéletlen idők), az amerikai diák és a francia diáklány dupla európai sétájáról (Mielőtt-filmek), egy aprócska szállodai szobában igazság-párvidalat vívó baráti trióról (Visszajátszás), a mozis X-generáció oszlopos tagja az atmoszférateremtéssel és az egyszerre pihekönnyű, ugyanakkor fajsúlyos, szikrázó dialógjaival végig tűpontos pillanatképeket fest. 

A Börni az első nagyobb sérülését ezen a fronton szenvedi. Noha a cselekmény lehetőséget nyújtana arra, hogy mások beszámolója alapján profil készüljön Carthage „jótevőjéről”, pusztán egymás után következő, érdektelen nyilatkozók sora húzódik végig a játékidőn. Beszélő fejes struktúrát kapunk, és ez a szerkezet alkalmas is volna arra, hogy Linklater kihámozza a főhős lényegét, ám csak monoton sztorizgatásra telik tőle: a forgatókönyv nem olyan erős vagy vibráló, hogy élénkké tegye a mini-történeteket. 

Ez azért is fájó pont lehet, mert a riportmozi-jelleg érdekes csavart adna az ún. true crime vonulatnak. Gyilkosság történt, így az alkotók égnek a vágytól, hogy körmönfont indítékokat soroljanak fel, mi több, drámai érzelemhálózatot térképezzenek fel. Linklater próbálkozása azonban szintén félsiker. Képes hihető válasszal szolgálni a Nugent-gyilkosságról, még Bernie szelídségét, két lábon járó jóindulatúságát is celluloidra tudja diktálni úgy, hogy karakán véleményünk legyen az esetről, a mikrofon elé ültetett alanyok semlegesnek bizonyulnak, és az írók (Linklater, Hollandsworth) pusztán egy-egy jellembeli kategória villantásának szintjén ragadnak le. A Börni olvasata szerint a Black által életre keltett hős Aranyember, a Shirley MacLaine játszotta öregasszony Utálatos. Árnyalatok nélküli, egyoldalú és korántsem magával ragadó értelmezések születnek, ne keressünk semmiféle sziporkát vagy világmegváltó párbeszédet a szüzsében. A cinizmus egyáltalán nem a Börni sajátja, Linklaternek mintha nem is állna szándékában, hogy a gúny, az irónia felől mérjen csapást a kisvárosi látszatboldogságra és a zöld pázsitos jómadarakra.  

Szó, mi szó, ezzel a film egy újabb rétege törik össze, jelesül a kisvárosi szatíra, vagy ha gondoljuk, a kisvárosi rettenet-ciklus egy esetlegesen szubverzív olvasatával leszünk szegényebbek. A Börni ekképpen nem léphet a Fargo, az Amerikai szépség nyomdokaiba, Jim Thompson briliánsan pesszimista és feszélyezően szadista ponyva-noirjának, A bennem élő gyilkosnak pedig már a puszta említése is dőreség volna. Nem szippantható be a carthage-i levegő, nem élhető át az ottani miliő, vagyis épp a legendás linklateri kézjegy tűnik el, Mr. Tiede pedig nem sorakozhat fel a csellengésükkel együtt is igéző texasi ifjoncok vagy a Bécsben/ Párizsban randevúzó James „Jesse” Wallace és Celine mögé. Karaktere feleannyira sincs olyan masszív, hogy egy emlékezetes filmen végigkalauzolja a nézőt. 

Igaz, annyi változás akad, hogy Linklater az eddig zömmel minimalista, realisztikus helyszínrajzot ezúttal színes-szagos teátrális világra cseréli dalokkal (Bernie varázslatos oldalát szemléltetendő), kamerába beszéléssel (ami ismét a címszereplő jóság-abszolútumát hivatott kiemelni) és a Miss Nugent rikító színű kulisszái mögött bujkáló taszítósággal, a Börni játékossága ideig-óráig mulattató, arra viszont nem elég, hogy tanulságosnak nevezhessük. Linklater ugyanennek a műanyag-valóságnak rendeli alá biopicjét, amikor a Stetson-kalapos, fogpiszkálót rágcsáló ügyészt (Matthew McConaughey csupán teszi, amire közönyösen instruálják) behozza a mesébe, ám a film alapvetően jelentéktelen szcenárióját az ő svungos észrevételei sem írják felül.

A Börni nagyjából az utolsó fél órában hullik végérvényesen darabjaira. Utoljára a tárgyalótermi filmek zsáner követi a szatíra, a krimi és a mockumentary műfajait, és ekkor érezni igazán, tulajdonképpen miért is csúszott el a film. Hiányzott/ hiányzik a kötőanyag, amivel össze kellene tapasztani a citált műfajokat, hovatovább az érzelmi regisztert, ami a szereplőkkel való erősebb azonosulást szolgálná. Így hiába közli velünk a főalak belső narrátorként, hogy búcsút kell mondania gondtalan életének, a beszámolók szerint sápatag, ősz hajú, halott szemű temetkezési vállalkozó kálváriája sajnálatosan levedli magáról a vitriolt és a tragikumot is. Pedig, ha volt ütőkártyája a filmnek, akkor az abban mutatkozott meg, hogy Bernhard Tiede a szokott városi rémekkel ellentétben nem kedélyességgel palástolta brutalitását: ő egy tényleg szerethető, túlzottan is aranyos (szirupos?) díszpolgár, aki nem tudja szavakba önteni, hogyan szakadt el nála a cérna az őt alázó és birtokoló 81 éves néni mellett. 

Richard Linklater egy hónapon belül a Sundance Filmfesztivál publikuma elé tárja a Before Midnight című záróetűdöt. Ismerős terepen jár, eszközei adottak a magvas gondolatiság kifejezéséhez, így bátran számolhatjuk a napokat, amíg feláll a torpanásából.