Az újbóli visszatérésre okot ad az anyag levegősen elrendezett, mégis kimeríthetetlen gazdagsága, ami azért is érdekes, mert nem retrospektív kiállításról van szó (többek közt nem szerepel az egyik kedvenc installációm, az 1990-ben készített Zuhanyozó disznó), illetve az a furcsaság, hogy két olyan, videóval kombinált installáció is látható, amely csak türelmes várakozás után kezd el „működni”. (Könnyítésül elárulom, hogy ezek a két első oldalteremben találhatóak.) 

Az sem lebecsülendő, hogy az igazgató/kurátor most lemondott arról, hogy önmagát is kiállítsa (nem jelenik meg a művésszel készített interjú közben), sőt nem jelölt ki kötelezően bejárandó útvonalat. A sors furcsa fintora, hogy az eddigi legjobb kiállítását prezentáló Gulyás Gábor éppen akkor mondott le, amikor egy – a Műcsarnokot annektáló, ki tudja milyen, bár leginkább hazafias/konzervatív „művészi” szempontokat valló – testület, a kistafírozott Magyar Művészeti Akadémia egyik tagjának tárlata látható.

Minden tagságtól függetlenül Bukta Imre a kortárs magyar képzőművészete legeredetibb alkotói közé tartozik, aki bár a „mezőgazdasági abszurdban” alkot, amelyet a főváros számára láthatatlan, falusi (egész pontosan az Egertől nem messze található mezőszemerei) hétköznapokon átszűrt tapasztalatok inspirálnak, mégis, a visszatérő motívumokból (kukorica, krumpli, tök, disznó, fűrész, farönk, autógumi, labda, téli táj) felépülő, egyszerre enigmatikus és humoros képi nyelve egyetemes jelentőségű. 

A nem időrendben, hanem laza, gyakran csak finoman jelzett tematikus blokkokban elhelyezett munkák megtekintését érdemes rögtön az apszisban kezdeni. Itt látható az 1993-as Velencei Biennálén is bemutatott monumentális installációja, az Okos táj (1992). Ez a munka egyszerre nagyon személyes (mert az édesapja halála előtt elvetett, de már általa betakarított kukoricák csutkáit használja fel), és mégis bárki számára dekódolható: a már-már kihalófélben lévő, vöröses kukoricacsutkák mindegyike a keresztre feszített Jézus testtartását ismétli meg, csak éppen ezek az alakok a – Veronika-kendő ikonográfiai megoldásait felülírva – „kezeikben” apró kukoricaszemeket rejtő, műanyag zacskót szorongatnak, bevonva az értelmezési keretbe a megnyúzott bőrű mártírok képtípusát is. Itt található a tavasszal a MOM Park galériájában bemutatott, ágas-bogas és ijesztően nagy, génmódosított kukoricákat bemutató komplex projektje (az ehhez tartozó fiktív bulvárújsággal), egy korai installációja (Villanypásztor, 1980), egy vicces, fémből készült falvédője, amelyen a „Begyulladt a lótrágya a szomszédban. Én vagyok a falu rossza egyedül” felirat olvasható, továbbá humorral telített „disznós” munkák (Délibáb a Hortobágyon), és olyan, a kilencvenes években készült, applikációs táblaképek, amelyek egyben előre is jelzik a 2000 körül elkezdődő festészeti korszakának képi nyelvét. 

A (szintén fémből készült, lebegő és vizelő disznókkal pettyezett) Locsol mindenki (1989), a nyúlsziluettek által körbevett, fából készült táska (Kis nyúl az aktatáskában, 1992) mellett ide tartozik a Táj locsoló figurákkal (1992–94) képpárja: míg kezdetben a kép teréből kitüremkedő tárgyak (szobrok, lopótökök) és a képhez társított applikációkhoz képest idegen anyagok (például állati szőrből készült preparátumok) domináltak, később a képsíkot csak kicsit megbillentő tárgyak kerültek előtérbe (gyufák, kukoricaszemek, töredezett csempék, illetve a kép a képben motívuma). Ez a fajta, egyszerre elidegenítő (mert a „valóság” ábrázolását negligáló), mégis izgalmas sokszólamúság fedezhető fel a festményein is, amelyeken absztrakt, geometrikus formák, realista részletek, művészettörténeti idézetek keverednek egymásba.

 

E bonyolultan variábilis képi nyelv kizökkenti/felülírja a melankolikusan és ironikusan, vagy kritikusan, mégis szeretettel és együttérzéssel ábrázolt „témát”, legyen az kocsmai belső, élet- vagy puszta tájkép, esetleg ún. portré (Bótba ballagó ember, Vidéki polgármester makettel, vagy a Krisztus arcú nő, Tünde). Persze, azért a kiállított műveken erőteljesen átüt a téma: az otthagyott föld lakóinak identitását megosztó erők hatása, amelynek eredményeképpen egymásba gabalyodnak a modernizáció (a kapitalizmus) vívmányai, a mély-szegénység keserű tapasztalatai és a kiüresedett tradíció világa. A nyomokban továbbélő, néhol már teljesen jelentés nélküli hagyomány képeit látjuk; Bukta vályogból készült parabola-antennákat (a megannyi magába forduló sors szimbólumait) ütközteti a hit és vallás rekvizitumaival (giccses Krisztus képekkel vagy a holdra vonyító, kivert kutya előtt megjelenő, a Szentlelket helyettesítő galamb víziójával).   

A kiállítás számos meglepetést tartogat: a gazdagon rétegzett, egymásra utaló témák mellett szokatlanul sok új munka található. Rögtön az első teremben a látogatót kifejezetten a Műcsarnok terébe készült mű fogadja, a Ház. A téglákból felépített falusi ház majdnem valóságos, csak éppen nincs bejárata. A különfélére festett (vagy éppen lepukkant) falakon négy ablak látható, amelyeken a függönyt elhúzva kitekintenek a lakók. A projektorral az ablakra vetített képeken feltűnik egy nyugdíjas férfi (Bukta testvére), a falu volt, szemüveges jegyzője (akiről eldönthetetlen, hogy értelmiségi vagy üzletember), egy idős asszony (Szidónia néni) és egy cigány fiatalember. Miután visszahúzzák a függönyt, valami szörnyű történik: míg a falusiak ablakait „csak” becsapódó kövek törik össze, a roma fiatalemberébe golyók csapódnak. Senki sincs biztonságban: az iránytalan vagy tudatosan gerjesztett gyűlölet megmérgezi a levegőt. Ez maga a kiszolgáltatottság és a félelem háza, ahol mi, magyarok mindannyian lakunk.