Takács Katalin

S akkor már ott áll a pódiumon egy fekete bőrdzsekis izgalmas nő, vörös loboncos hajzuhatagával, és mindjárt jönnek, ömlenek a szavak is, záporoznak a képek, úsznak a verssorok, felszikráznak a töredékek. Majd történetek hangzanak fel, súlyos és könnyű, megcsavart történetkék, finom novellettek, fanyar, ironikus tálalásban. S mindezt még megfűszerezi Takács Kati az ő utolérhetetlenül meleg altjával és csibészes mosolyaival, humorral, meditatív interpretációval, vad kifakadásokkal, dacos női felcsattanásokkal, nehéz csendekkel meg elkomoruló megzuhanásokkal, és a békebeli szalon nézőjét már-már elringatja a sok delikát ingerforrás, s aligha marad érkezése figyelni arra, hogy a szomszéd asztalkánál vajon min tűnődhet két decens hölgy.

Költői est, dünnyögi magában idefele jövet a gyanútlan szalonvendég, s lelki szemei előtt felsejlik zsenge kékharisnyák és lelkesült zserbónénikék vasárnap délutáni zsúrjának dermedt ájulata és szikkadt unalma, de nem, ez itt most nem költői est, szerencsére, s végképp nem szívbe markoló költemények recitálása színészi elővezetésben. Termékeny szimbiózisban működik itt zene és szó, testek és hangszerek, hangok és szenvedély, még némi extrém mozgókép-futamok is feltűnnek a háttérben, majd el-elmaradoznak; mindez egymásra hangolva, derűs harmóniában, lélegző összhangzatban, összefonódva, egymásba gubancolódva. A hatást nehéz lenne leírni, mert komplex és sokféle, akárcsak az impulzusok, pontosan annyiféle, ahányan ücsörgünk a nézőtéren, nők és férfiak, ifjak és koravének. A hatás, mondhatni, dupla fenekű, valami olyasmi, mint amikor Bódy Gábor Nárcisz és Psyché-jében Pilinszky Weörest mond, persze itt most nem Bódy álomképei lebegnek a színen, hanem Tóth Krisztina verssorai szállnak és szikár mondatai koppannak, közben hangok szivárognak a hangszerekből, s egy táncos mozdulatai simulnak a textusokhoz, amelyeket Takács Kati empátiával, értően azonosulva, és néha finom distanciával, előad, végigél. 

Widder Kristóf

Lírai szkeccsek hangzanak föl, epikus betétek, mini-elbeszélések, nedvdús és szarkasztikus életképek, szenvtelennek tetsző tűpontos leírásokkal, dús életismerettel, a szemlélődés, a rezignáció kristályos lenyomataival. Bevezetődünk egy fiatal lány öntudatra ébredésének stációiba, a gyorsan változó női test birtokbavételébe, a szexus rejtelmeibe; pillanatokba, epizódokba, elillanó hangulatokba, a külvilág és a viharzó lélek összevillanásaiba. Az érzelmes utazások masszív zárlataként végül valódi dráma zúdul elénk, karácsonyi szerelmi háromszög, amelyben a gyanútlan feleség még angyalhajért küldi elcsigázott férjét, s a szerencsétlen balek csapodár férfi meg aranyszőke hajszálakat kap ajándékba a szeretőtől, csillogó sztaniolba csomagolva, és aligha képes összelogisztikázni a zsúfolt karácsonyi délutánt és szentestét, miközben a gyerekek, a nagymama, a feleség, a szerető, s önnön viharvert lelkiismerete között cikázik reménytelenül. 

A történeteket, a vers-zenét és a zenei kompozíciót táncfantázia egészíti ki, egy hajlékony férfitest előrelépve, összekulcsolódó kezekkel, összefonódó karokkal és gondosan koreografált akrobatikus rituáléval jeleníti meg a zenékben és szövegekben megfogalmazott lírát és drámát. (Tánc: Widder Kristóf.) Mert kell-e mondani, dráma is fölszikrázik, hiszen a versek és szövegek egy része is drámai karakterű, vagy azzá teszi őket Takács Kati szenvedélyes, érzéki és reflexív játéka. 

Mizsei Zoltán, Widder Kristóf, Takács Katalin. Fotók: Éder Vera, Kováts Dániel

És ne feledkezzünk meg a muzsikusokról, Ágoston Béla szaxofonfutamairól, leheletfinom és visszhangosan sustorgó hangszerbe-fúvásairól, édes fuvolahangjairól, hegedűszólóiról, kacskaringózó furulyadallamairól és énekéről, s a fémes csilingelésről sem, amivel megidézte egy meghitt karácsonyi ünnep idilli hangjait és riadalmát. Mizsei Zoltán szintetizátorból elővarázsolt hangokkal zongorát, csembalót és ki tudja még hányféle hangszert keltett életre. S miközben egy „nyugati” kiküldetésen részt vett kétgyermekes anya orvos-barátjával abszolvált félrelépésének érzékeny históriáját követhettük nyomon, majd regényes kalandját egy próbafülkében felejtett-fölkínált piros sállal, a zenészek gunyoros zümmögéssel aláfestették, eldudorászták a hetvenes évek csúfondáros idilljét, léghiányos kelet-európai atmoszféráját. A jelenbe kanyarodó bájos tanmese meditációra késztető csattanóval zárult; a mozdulatokban kísértő múlttal, mélyre süllyedt privát történelemmel és önvizsgálattal.  

Hargitai Iván feszes kompozícióba szervezte a játékot, ügyelve ritmusra, tempóra, a zenék, a szövegek, a mozgások harmóniájára. Magyarósi Éva extravagáns képei, videói ihletett miliőt teremtettek; a csillámló humor, a minden alkotóelemet átitató gyöngéd irónia ezúttal is gyógyító erejűnek bizonyult. Két varázsos nő, pár hangszer, két muzsikus és egy táncos príma összhangban randevúzott egymással a kávéházi szegleten, egy borongós őszi estén.