Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KINYÍRLAK

Jeles András: Auschwitz működik / Kaposvári Egyetem, Bálint Ház
2012. nov. 13.
Amikor egy régi magyar híradó hangja szólal meg, a fiatal színész egy második világháborús katonai parancsnok díszbeszédét mondja el, ideidézi a mesterkélt, hamis szóhasználatot, a harciasan recsegőre beállított hangot, de annyira érzékletesen teszi, hogy a szemünk előtt azonnal peregni kezdenek a díszmagyarba öltözött nemzetvesztők szürkés-karcos képei. FORGÁCH ANDRÁS ÍRÁSA.
Fest im schritt und tritt
Und der blick gerade aus
Immer bátran vidáman
In die Welt geschaut
Maschieren Kommandos zu munka
Für uns gibt heute csak Treblinka
Das unser végzet ist
Darum haben wir uns auf Treblinka
egy gestellter kurzer Frist
Wir kennen csak das Wort den Kommandanten
Jelszónk Gehorsamkeit und Pflicht
Wir wollen weiter weiter leisten
Amíg das kleine Glück ránk nem kacsint
Hurrá
Kinyírlak – közli az öregember az öregasszonnyal, akit kézenfogva vezet be a színpadra, lassú léptekkel, és egy mozdulatot tesz a torka előtt, azt a bizonyos klasszikus, elvágom a torkodat mozdulatot, és az öregasszony, mintha egy ősi, bibiliai történetben lenne, amelynek a végét ezer éve ismeri, nem retten meg ettől. Így kezdődik Jeles András Auschwitz működik című előadása.
Mit lehet mondani arról, amit nem lehet kimondani? Ez a paradoxon lengi körül mindazt, amit nevezhetünk Auschwitz-irodalomnak is, ez a több mint paradoxon, botrány, amelynek botrányához most már az is hozzátartozik, hogy már nem is botrány, hanem a mindennapok része (ld. a címet: Auschwitz működik), illetve sokak számára az a botrány, hogy mások számára ez botrány vagy nem botrány. 
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Hogy ideidézzek egy hangot, amelyik (mármint a hang, Pilinszky János hangja) megszólal az előadásban is, ahol ezúttal nem a saját szavait mondja (a hang), hanem Claude Lanzmann Shoah-filmjéből egy szereplő, egy Treblinkát túlélő (ez is paradoxon, Treblinkát nem lehet túlélni) rab szavait (arról, hogy őket, Treblinka munkásait csak addig tartják életben, amig Treblinkára szükség van) és ez a hang, mintegy leválva a verseit feledhetetlenül recitáló költőről – ó, azok a susogó ssss-ek, azok a síráshoz, imához, affektáltan könnyes kisgyermeki hangsúlyokhoz hasonlatos, és ezért oly könnyen utánozható, már-már paródiába hajló sóhajok, oly pontosan odatett sorvégek, csattanó, cuppanó ték és kák és pék! – tehát, hogy idézzem a már klasszikussá vált Pilinszky-mondatot, miáltal talán a költő hangjának csengése is fölidéződik azok fülében, akik csak egyszer is hallották: “Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.” Amennyiben, amennyiben. (Stílusosan először azt írtam: A mennyben.) 
Színházban és filmen azért is olyan nehéz beszélni ezekről a történésekről, mert egyrészt a kép sokkal hamarabb lelepleződik, azonnal feltűnik egy hamis gesztus, a kiéhezett koncentrációs tábori foglyok sminkje minél tökéletesebb annál kínosabb, és voltaképp a néző szadomazochista ösztöneire apellál, amivel szemben azután a néző egyfajta érzelmesen patetikus önsajnálattal vagy eltúlzott hitetlenkedéssel védekezik – a fokozhatatlant kellene, a művészet aranyszabályai szerint folyamatosan fokozni, s ez a leírást kissé megnehezíti. Grotowski volt az első a színházban, aki formát talált ezekhez az eseményekhez, olyan formát, amely a színház lényegéről is mondott valamit – az irodalomban Kertész Imre volt az első, aki a hangváltást, az Auschwitzról való beszédet annyi év után, annyi hiábavaló év után újra lehetővé tette, és nem véletlen, hogy sokan félreértették hangvételét, a szikár, önironikus hangvételt, és nem érzékelték a felszín alatti hatalmas erejű földmozgásokat, az európai kultúra hatalmas földrengéseit, szószerintinek vették, névértékén vették a tónus szárazságát – ilyesfajta kihívásokkal kell szembenézniük a kaposvári egyetem harmadéves színészhallgatóinak. 
Ezt a feladványt önmagában még az első ötlet – miszerint a SIMS komputeres szerepjáték szerepeibe, mozgássémáiba bújva, nagyjából arctalanul lépnek színre egy virtuális presszóban (minden fehér, a kerek kisasztalok, a tonettszékek a képtelenül minimális kékeszöld megvilágításban, amely a hasasodó vászonmennyezetből szivárog) –, szóval ezt a problémát önmagában a nagyon szellemes SIMS formanyelv sem oldja meg, mert ugyan eltávolít és ad egy keretet, egy framework-öt, mozgássémákat az emberi viszonyokhoz, barátsághoz, szerelemhez, de önmagában nem oldja meg, mert a néző képzelete mindenféle gyermeteg fordításokat ad az alapképletre: a bábuszerű személytelenség ábrázolataira, ám előnye is van, mert végül csakis a hang marad meg a személyesség összetéveszthetetlen vízjelének.
Ha valami nem kimondható, akkor a figyelem óhatatlanul ráirányul a hangképző szervekre, a szájra, a garatra, a torokra, a szájpadlásra, az arcra, az arcra, amelyik folyamatosan a kimondhatatlannal viaskodik. Hélène tünődő, töprengő szövege is váratlanul meg-megbotlik, fel-felbukik egy szóban. Jelesnek nincs olyan előadása, ahol ne foglalkozna (és meg kell jegyezzem, hogy az Auschwitz működik voltaképp vizsgaelőadás, miként a Téli utazás is az volt, és ez is paradoxon, hogy mégsem vizsgaelőadást nézek, nem azt néznek a többiek, hanem a főváros színházi kínálatának egzotikus darabját – itt az új világ, a színházi hierarchia, kánon szétfoszlóban van, és hatalmas izgalmat kelt egy kaposvári vizsgaelődás az Operaház mögött a Bálint Házban, úgy, hogy pótelőadásokat szükséges beiktatni), Jelesnek nincs olyan előadása, amelyben ne foglalkozna a dadogással, a nyögéssel, nyögdöséssel, nyögvenyeléssel, a szavak előállításához szükséges lelki- és izommunkával, hogy így mondjam (így volt ez már a Drámai eseményekben is). 

auschwitz2

Hírlik, hogy egy elefánt nemrég megtanult öt koreai szót: ormányát a szájába dugja, és a gondozója után mondja őket, habár azt nem tudni, tisztában van-e a szavak értelmével, mindenesetre magával az utánzással mesterien kommunikál és elszórakoztatja az állatkert látogatóit. Amikor az Auschwitz működikben egy régi magyar hiradó hangja szólal meg, a fiatal színész egy második világháborús katonai parancsnok díszbeszédét mondja el, ideidézi a mesterkélt, hamis szóhasználatot, a harciasan recsegőre beállított hangot, de annyira érzékletesen teszi, miközben kis tablót, szoborcsoportot látunk, hogy a szemünk előtt azonnal peregni kezdenek a díszmagyarba öltözött nemzetvesztők szürkés-karcos képei; máskor egy divatbemutató hanghordozásával férfimanöken mondja el a rettenetet, hozzá a catwalk-on magát mutogató manöken mozgása kapcsolódik; s ne feledkezzünk el a vinnyogásról, a torokból préselt hangról sem, amelyet a Shoah-filmből emeltek át, a hangról, amelyik képtelen már artikulálni az emlékezet képeit; de említessék ugyanitt a briliáns “MOCSKOS ZSIDÓK”-kórus is (az előadás egyik jól időzített csúcspontja), amelyet maga a rendező vezényel, egy pódiumra állva a tényleges kórussá átlényegülő szereplők előtt (előtte hangbejátszást kapunk egy friss budapesti focimeccsről – mintha hangvillával adná meg a rendező a C-t); ezúttal Jeles nemcsak vezényel, hanem kellemes basszushangján ismétli meg a “Mocskos zsidók” szóösszetételt az éteri, tiszta, vidáman csilingelő hangon éneklő kórushoz csatlakozva (felidézve a páratlan Szép Ernő “Szegény büdös zsidók!”-ját). Mivel az előadás tele van belső ismétlésekkel, ezek az ismétlődő hangképletek a derengő, szivárgó fényben, ami talán egy komputer képernyőjének fényére utal (és némileg ellankasztja a figyelmet), biztos kapaszkodókat jelentenek: eközben a szereplők különös és ismétlődő mozgása széttöredezett és soha össze nem álló rituálé mechanikus vázlata: mindezek tájékozódási pontokat adnak ahhoz, hogy az előadás szerkezetét követni tudjuk. 
A kollektív kórussal szemben, vagy a borzalmakról hörgő, vinnyogó, dadogó individuumokkal szemben Jeles felléptet egy érzelem- és árnyalatgazdag hús-vér valakit is: ugyanezt a trükköt alkalmazta a Téli utazásban, ahol Venyicska egyes szám első személye, egy végigélhető egyszeri történet úszik szembe a kollektív tudattalan dallamokban, rigmusokban, szólásokban, elkapott dumákban kifejeződő uszadékával, hordalékával, szemetével, –, ja, és Schubert Téli utazásával. Ez a végigélhető, biografikus mozzanatokkal teli textus mindig szenvedéstörténet is a maga stációival. Lanzmann Shoah-filmje maga is egy folyóval kezdődik, és maga is egy végtelen folyam, mert a filmben semmi sincs elkapkodva, mindennek megvan a maga ideje. Lanzmann végtelen türelemmel megy utána minden egyes részletnek, az arcokon, a tájon felejti a kamerát, alig avatkozik bele a filmjébe vágással – itt a Shoah-film az a nagy folyam, amely Hélène történetével szembeúszik, a Shoah-film egész hangkulisszája, történetgyűjteménye: van Hélène szenvedéstörténete és van az összes többieké.
Hélène sohasem járt Treblinkában. Hélène Berr naplója az elmúlt évtizedben jelent meg franciául és nem sokkal később magyarul, és a kórus mellett, amelyet a Treblinkát megjárt – és azóta sem magukhoz tért – foglyok görög kórusa jelent, a maga friss, könnyed, párizsiasan szellemes és érzéki egyes szám első személyével, vívódó, szerelmes, élesszemű hősnő lesz (Hélène Berr Bergen Belsenben halt meg, öt nappal a tábor felszabadítása előtt), őt is hárman játsszák (Móga Piroska, Pallagi Melitta, Sodró Eliza), és ez azt jelenti, hogy a három hangon való első személyű megszólalásban a mondatok néha idejüket, irányukat vagy befejezetlenségüket megváltoztatva, önmagukkal vitatkozva egymás leírásává, tükreivé változnak, egy eseményről adható leírás változékonyságának, kiszámíthatatlanságának tükreivé, a történések végtelen nyitottságának leírásává: mintha lenne választás. 
A képek forrása: Bálint Ház
A képek forrása: Bálint Ház
A horror – a horror szó háromszori megismétlésével ér véget Hélène Berr naplója – a naplóban érzékenyen, napról-napra, mint ahogy méhecske száll virágról virágra, úgy fokozódik, közben egy beteljesülő szerelem bontakozik ki, Hélène megpróbálja fenntartani a normalitás látszatát, de a Hélène-nel szemközti történetben, ahol a gázkamrákba vezető út stációiról van szó (a szomjas magyar kisgyerekekről, akik kilenc napi utazás után vizért könyörögve jönnek elő a marhavagonokból, az anyáról, akit a Treblinkában dolgozó férje figyelmeztet, és akit a többiek tébolyultnak néznek, amikor kiáltozva futkos a már levetkezett emberek között, hogy el fognak gázosítani minket, stb., stb.), ebben a szemközti történetben nincs Semmi / fogódzó semmi / kapaszkodó az észnek // Tekintsd végső dolognak / nincsen rá magyarázat // Semmi fogódzó semmi / szempont támpont / az észnek, ahogyan Petri mondja.
Az írásom elején mottóként alkalmazott Treblinka-indulóba, amelynek szövegét egy cseh fogoly, Walter Hirsch írta, zenéjét a Treblinkában meggyilkolt lengyel hegedűművész, Artur Gold szerezte, Sodró Eliza zseniális ötlete nyomán (III. éves színművész hallgató) magyar szavakat illesztettek, amitől hirtelen humora lesz az embertelen tébolynak (egyébként az előadás tele van humoros mozzanatokkal, nevetésre ingerlő részletekkel, s ez nagyszerű). Sodró Elizán kívül én mindenkiről szívesen írnék egy lelkes mondatot (a szereplők teljes listája: Borsányi Dániel, Domokos Zsolt, Hajmási Dávid, Fábián Szabolcs, Gonda Kata, Horváth Anna, Szvetnyik Kata, Sodró Eliza, Pallagi Melitta, Mózes András, Móga Piroska), de ezt eléggé megnehezíti a fölállás, és talán ebben az előadásban nincs is értelme külön-külön bárkit kiemelni – az az apróság mindenesetre érezhető, ami oly izgalmassá teszi Jeles iskolai rendezéseit, hogy érezhető, a színészek maguk mennyi mindent hoztak, milyen invenciózusak, és micsoda tartalékaik vannak, nem egyszerűen a színészi eszköztárból, hanem lényükből dolgoznak, ennek kiaknázására Jelesnek egyedülálló ösztöne, szimata, képessége van. 
Persze vannak az előadással problémák is. Mivel meglehetősen elfogult vagyok a rendező munkássága iránt, én speciel ezeket a problémákat is szeretem. A tért nem érzem véglegesen megoldottnak, bizonytalan körvonalú, bizonyos kompozícióknak egyáltalán nem kedvez. De a változások lebonyolítását sem tartom egészen sikerültnek, mert amikor a derengésből vaksötétre vált a rendező, állandóan elbizonytalanodom, nem tudom, ez hogyan az előadás része, nem válik rendszerré, hiába ismétlődik, szerintem vállalható lenne, hogy néha lássuk a változásokat, ezt mondtam a rendezőnek is, de berzenkedik ellene. Talán érinthetetlennek (szentnek) tartja ő is ama bizonyos eseményeket, mint Pilinszky, és valamilyen átvitellel vonatkoztatja ezt erre az előadásra. Dehát végülis ez színház. És ezúttal beleesik abba a hibába is, hogy az előadásnak túl sokszor van vége. Hatásos endingek sorozata. Én, ismétlem, speciel ezt szeretem, szeretem, ha a lét dadog, és Jelesnél mindig dadog, de elképzelhető, amennyiben ennek az előadásnak lesz jövendőbeli élete, hogy el lehetne gondolkodni mindezekről. Ez az előadás, hozzáteszem, ezer és egy csapdát nem egyszerűen kikerül, hanem ezeket a csapdákat csapda-mivoltukban ábrázolni is tudja. A mai magyar valóság sajnos túl sok anyagot ad nekünk ahhoz, hogy ezt az abszurd, elképzelhetetlen, meg nem történhető történetet reálisnak, elképzelhetőnek és megtörténhetőnek tartsuk.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek