Ha maga a séf sem lelkes, a konyhából hiányzik a kés, meg só, és a tulajdonost ez cseppet sem érdekli – nos, így nehéz a vendéget asztalhoz csalogatni. A 2012. évi Építészet Hónapja mégis megpróbálta a lehetetlent, a szűkített választék ellenére az étlap a magyar építészet teljes íz-skáláját felvonultatta.

Az építészet társadalmi megítélése nem kedvező, ebben az építést körülvevő folytonos korrupciós és politikai botrányok nyilván nem vétlenek. Pedig az építészet sokkal több, mint építés, de hovatovább ezt már csak az építészek tudják, csak nekik fontos. Tíz évvel ezelőtt az Építészet Világnapjával kezdődően rendezték meg az Építészet hetét, majd a következő évtől kezdődően már egy egész hónapot szenteltek a szervezők (a Magyar Építészetért Alapítvány, az OCTOGON folyóirat, valamint a már két éve rendezőként is kapcsolódó FUGA) a cseppet sem egyszerű feladatnak: a kultúrát fogyasztó közönség figyelmét felhívni arra, hogy az építészet is az étlapon szerepel. 

2012-ben a kínálat a fő fogásokra koncentrált. Végy egy adag édes-savanyú szakmapolitikát, tálald mellé az elhivatott utópiát és máris kész az „A” menü, ínyencek számára. A kiegyensúlyozott ízekre vágyók a „B” menüben a társadalmi elkötelezettséggel párosult értékmentést kóstolgathatták. A vendégek zöme a szakmából érkezett, pedig a meghívottak köre sokkal szélesebb: a szervezők a használókat, a társadalmat is várnák az asztal mellé.

A fennállásának harmadik évét ünneplő FUGA Budapesti Építészeti központ fesztivállal ünnepelte születésnapját, indulásként október 1-jén megindította a világ második építészeti tematikára épülő, zenés rádióadását Ránki Júlia, Rózsa Péter és Tüske Ferenc szerkesztésében. A fesztivál részeként került terítékre a csendben elsorvasztott Építészeti Múzeum ügye, amely érthetően borzolja a szakma kedélyét. A Magyar Építészeti Múzeum 1968 óta gyűjti és őrzi a honi építészet rekvizitumait – építészek hagyatékát, terveket, tárgyakat, írásos és képi dokumentumokat. Önálló kiállítótérrel sosem rendelkezett, ám számos másutt megrendezett kiállításhoz nyújtott felbecsülhetetlen segítséget. Az örökségvédelem intézményi átszervezésének – amelyet a szakma szempontjából joggal nevezhetünk felszámolásnak – az Építészeti Múzeum is áldozatul esett. 2011 szeptemberében igazgatóváltás történt, majd váratlan fordulattal még ugyanez év decemberében a múzeum létszámát egy plusz két fél főre csökkentették. Ám hamarosan ez is soknak bizonyult, és 2012. szeptember vége óta Ritoók Pál gyűjteményvezető egy személyben jelenti a Magyar Építészeti Múzeumot: rá hárul az a feladat, hogy a 43 éve gyűjtött anyagot 2013 szeptemberéig átköltöztesse a Mókus utcai műemlék épületből Albertfalva kitérőn is túlra, egy zsákutca végén szomorkodó raktárépületbe, amit egyelőre nem újítottak fel – de hát a beázó tető alá helyezett lavór cserélgetéséhez egy személy is bőségesen elegendő.  

Kormányzati döntés értelmében a Városligetbe tervezett Múzeumi Negyedben kapna helyet az új Építészeti Múzeum, a FUGÁban megrendezett szimpózium résztvevői ennek lehetőségét járták körül. A szakemberek bemutatták a világban működő hasonló intézményeket, a Budapestre készült elemzéseket, és ezek fényében arra intettek: felül kell vizsgálni a hely kiválasztását, illetve a tervezett építés volumenét. Nem itt, nem ekkorát, az építészeti múzeumot pedig semmiképpen sem ide – vélte Finta József, aki helykijelölési pályázattal indítaná a programot, bízva abban, hogy rengeteg értékes ötlettel gazdagodnak a döntéshozók. Rostás Zoltánnak, a MúzemLiget program építész projektigazgatójának bizakodó víziója azonban arról győzte meg a hallgatóságot: a kormány döntése egyelőre nem látszik megingathatónak. Pedig Dulácska Zsolt, az Építészkamara által létrehozott munkacsoport tagja elgondolkodtató alternatívákat kínált, többek között a Vajdahunyadvárat a Ligetben, vagy a Mária Terézia laktanya hatalmas, üresen álló tömbjét az Üllői út sarkán. Eleöd Ákos, aki többek közt az érdi szoborparkot, vagy az Álmok álmodói kiállítást jegyzi, hangsúlyozta, hogy a múzeum bemutatási koncepciójának kialakítását már most meg kellene kezdeni. Winkler Barnabás építésznek, a HAP Galéria működtetőjének zárszónak is beillő, drámai és személyes hangú kiáltványa arra figyelmezett: akár lesz múzeum, akár nem, a gyűjtemény létezik, és a jelenlegi körülmények között pusztulásra ítéltetett. A lehetőség a döntéshozók kezében van, ám Baán László kormánybiztos az Építész Közlönyben megjelent interjújában megerősítette: a MúzeumLiget programot helyesnek tartja, az építészektől pedig konszenzusos támogatást vár, aminek részleteit nyolc pontban meg is fogalmazta – ezt a szimpóziumon Rostás Zoltán felolvasta a jelenlévőknek. Így aztán, aki nem akar otthon építőkockázni, jobb, ha együtt dalolja: ujjé, a ligetben nagyszerű…

Persze lehet emigrálni is, volt már erre példa bőven – és van ma is, borúlátó elemzések szerint a végzett építészek fele külföldön próbálkozik. Vagy maradnak az utópiák – az ellenkultúra tipikus szellemi hőse, akiből nem lett semmi, bár lehetett volna. A FUGA másik ünnepi rendezvénye a 70-es években tizennégy elutasított útlevél-kérelem birtokában Svájcba emigrált, idén 80 éves Zalotay Elemért köszöntötte, akiről megilletődött hangon emlékeztek meg tisztelői kiállításon és a fél napos konferencián. Zalotay a rajzok és emlékezések tanúsága szerint radikális víziókkal bíró alkotó volt. A Duna partjára tervezett, szakmai és politikai vitákat kiváltó, Le Corbusier nyomdokain haladó Szalagháza nem épült meg, bár filmtémává avanzsált: Kovács András Ma vagy holnap című filmjét a bemutató napján betiltották. 

Áll viszont Szombathely közelében egy mind funkciójában, mind megformálásában abszurd épülete: egy valódi szputnyikfigyelő. U. Nagy Gábor Vas megyei építész ennek építési körülményeit idézte fel, melyek nem kevésbé voltak abszurdak: rohammunkában kellett szovjet megrendelésre felhúzni az állomást, amit aztán egy év múlva be is zártak – de vélhetően a sietségnek köszönhetően a formabontó megjelenés nem okozott gondot a hatalomnak. Ennek köszönhetően a Gothard szputnyik-megfigyelő állomás a magyar építészet kivételes, és még a szakmában is csak kevéssé ismert vasbeton csodája, ami biztosan megér egy zarándoklatot. Zalotay Svájcban megépült épülete saját, „do it yourself” elveken alapuló, 1978-tól épülő-növő lakóháza, amely Ziegelried településen nevezetességgé vált. A svájciak eleinte aláírásgyűjtésekkel bombázták a hatóságot az épület lebontása érdekében, miközben építészhallgatók messzi tájakról zarándokoltak oda, hogy láthassák a házat. A kettő eredőjeképpen 1992-től 40 évre a ház védett építészeti emlékké vált. 80. születésnapja alkalmából a FUGÁban adták át a személyesen haza látogató Zalotay Elemérnek a 2004-ben alapított Molnár Farkas-díjat.

Bármennyire bevehetetlennek is bizonyul gyakran az építésügy – amúgy már alig létező – intézményrendszere, és bármilyen felemelőek is a szellem utópisztikus teljesítményei, az építés maga mégiscsak a gyakorlatban tudja csak betölteni társadalmi szerepét. Ha intézményi támogatás és víziók találkoznak, és a csillagok állása is kedvező, létrejöhet valami, ami közös érdekeket szolgál. Olykor ez is megesik, amint arról az Ybl Egyesület által szervezett kastély-rehabilitációs konferencia és tanulmányút résztvevői meggyőződhettek. Az Ybl Egyesület tíz éve szervez hasonló rendezvényeket, az idei évig ingyenesen, ami nem csak részvételi díjra, hanem az előadók honoráriumára is vonatkozik. Az idei út támogatás hiányában már csak fizetős formában valósulhatott meg (előadni persze továbbra is ingyen lehetett), de bőven megérte az árát. Az edelényi kastély felújítása olyan pozitív példa, ahol az EU-s támogatást nem feneketlen bugyor nyeli el, a pénz előrelátóan tervezett programnak ad esélyt. A Kastélysziget programját Gergely Zsolt építész, projektvezető ismertette. Az edelényi L’Huillier-Coburg kastély az ország hetedik legnagyobb kastélya, amely egy EU-s felmérés szerint a 30 legszegényebb európai terület egyikén található. A magyar kastély-építészetben párhuzamok nélkül álló, francia és itáliai hatásokat mutató kastélyt Jean-François L’Huillier báró építtette a 18. század elején a Bódva-folyó által körülölelt kis szigetre. A homlokzaton mosolygó angyalkák, a belsőben alkalmazott bájosasan gazdag festés kétségbeejtő állapotban pusztult évtizedekig. 

A mostani program célja, hogy a kastélyt azzá tegye, ami sosem volt: a társadalomban mindig is szigetként álló erődítményből a környék kulturális központjává. Az alapgondolat a hasznos funkció – enélkül a tárgyi emlék helyreállítása csak további felesleges kiadásokat indukál. Ezért az építés mellett kezdettől fogva törekszik a program a helyi lakosság bevonására, akár olyan formában is, hogy a kastély lépcsőkorlátjából a faluba vándorolt darabkákat visszavásárolja. A múzeumi program előzetes történeti kutatásra lapul, de nem nélkülözi a szellemes üzleti technikákat sem, például lehetőséget nyújt magángyűjtemények elhelyezésére, vagy restaurálás fejében kölcsönöz múzeumi műtárgyakat. Múzeumpedagógiai programra külön EU-s támogatást nyertek – ez itt kulcskérdés, hiszen a környék lakossága nagyrészt hátrányos helyzetű. A fő célcsoportot a gyerekek jelentik, már nőnek a fűzfavesszőkből ültetett játszótér elemei. Gergely Zsolt a realitásból indul ki, víziói vannak és nem ábrándjai. Tudja, hogy a siker záloga a tartalom, ami a főként roma lakosságú területen különös jelentőséggel bír. A felújítás nyitottságára jellemző, hogy nem csak a kastély emblémájául választott hintapalintázó kislány freskóját őrzik, hanem a kastély múltjának minden darabkáját, például az egyik földszinti helyiség falán található méretes, festett Lenin-idézetet is. Egy miskolci gyűjtőnek az országban egyedülálló retro gyűjteményére alapozva valódi társbérletet is berendeznek majd az egykori szocialista időszak használatára emlékezve. Még a Bódvát is megfelelő mederbe terelték, hogy a kastély ismét szigeten álljon – szigeten, de ne szigetként. A nyitás 2013-ra várható, az épület, a kert és program addig párhuzamosan gyarapszik.  

Bár az Építészet Hónapjának programjai még sok egyebet kínáltak, 2012-ben e három pilléren egyensúlyoz a magyar építészet: politika, utópia és józan realitás. Egy háromlábú hokedli már lehet stabil, attól függ, hogy a lábakat megerősítik, vagy épp fűrészelik. Utóbbi esetben hiába volt a szíves invitálás, és hiába a mégoly gazdag étlap is, a kedves vendég arccal a levesbe zuhan, mindegy, hogy az ”A” vagy a „B”- menüt választotta, vagy akár a desszertet majszolja. Akkor pedig hiába a séf minden igyekezete, a vendég szájában megkeseredik a falat.