De ennél sokkal többről van szó. Hivatalosan fogalmazva: a kortárs tánc oktatásának, az oktatás intézményi kereteinek megteremtéséről és e folyamatában kikristályosodó, új művészetpedagógiai rendszer generációkon átívelő hatékony és eredményes működtetéséről. Nem hivatalosan: egy sokáig lekezelt, lenézett, amatőrnek és/vagy alternatívnak csúfolt előadó-művészeti műfaj mozgásban tartásáról, táplálásáról, inspirálásáról. Ha kell, vérátömlesztéséről.
Mert a nem titkolt cél mindig is az volt, hogy az iskolából kikerülő táncosok kovászként, kreatív, felnőtt, gondolkodó emberekként jelenjenek meg abban a művészeti környezetben, amely majd később befogadja őket. Nagyképűnek tűnhet és nem is állná meg a helyét bárminemű szigorú összehasonlítás a BUTI és Anne Teresa de Keersmaeker 1995 szeptemberében alakult nemzetközi kortárs tánc stúdiója, a P.A.R.T.S. között (pedig az alapítási évek sem esnek túl messze egymástól), annyit azonban nyugodt szívvel megjegyezhetünk, hogy a Budapest Tánciskola lényegében ugyanazokat a képzési, kutatási feladatokat próbálja betölteni idehaza, kicsiben, kevés pénzből, mint a P.A.R.T.S. bőven kistafírozva, nagyobb hatósugárral és volumenben az európai táncszíntéren.
A Budapest Tánciskola története nem volt sétagalopp, s mint minden forradalmi kulturális tetthez Magyarországon, itt is kellett egy megszállott. Angelus Ivánt mint mozgástanárt és alternatív színjátszót, a Stúdió K egykori alapító tagját, táncosi, koreográfusi minőségben a nyolcvanas évek „szülte meg”. Oszlopos tagjaként annak a nagy generációnak, amely a magyarországi modern tánc alapjainak lerakásában és kibontakoztatásában tüsténkedett. Olyan fontos hazai tánctörténeti mérföldkövek fűződnek a nevéhez, mint az 1979-ben létrehívott Új Tánc Klub, az 1982-ben bemutatott Tükrök című performatív mozgásszínházi előadás vagy később, a koreográfus-versenyként meghirdetett Új Tánc Verseny. De ami érdeklődési körét már kora ifjúságától meghatározta, s többnyire szólókra korlátozódó alkotói tevékenysége elől egyre inkább elszívta a levegőt: az a tanítás volt – és lett. „Tanultam én mindent, itthon, külföldön, amit csak lehetett. A test képzésében mégsem a tánctechnikákat tartom a legfontosabbnak, hanem egyáltalán a mozgást. Máig hiszem: nem a tánctechnikák logikájából kell kiindulni, hanem az emberi testből, egyfajta nyitott, funkcionális testlogikából.” (Fuchs Lívia interjúja Angelus Ivánnal, Új Tükör. Címe, dátuma nem ismert.)
 Beszt of BUTI. A foró forrása: trafo.hu |
1983 szeptemberében a Csanády utca 19. szám alatt – Kálmán Ferenccel – megalapította Kreatív Mozgás Stúdiót, a hazai moderntánc-élet sokáig egyetlen, virágzó, szabad bunkerét, ahol eleinte elsősorban alternatív testkultúrára nyitott amatőröket, 6-14 éves gyermekeket és fiatal felnőtteket oktattak. A hivatásos moderntánc-képzés, ami élő alternatívát jelenthetett volna a táncoktatásban egyeduralkodó klasszikus balett metodikával, a Vaganova-rendszerrel szemben, befogadó hely és szubvenció hiányában sehogysem tudott elindulni. „Ma sokoldalúan képzett táncosokra van szükség. Aki csak balettet tanul, nem tud mindent eltáncolni. Egyrészt azért, mert a balett lemerevíti őket és nem tudnak felszabadultan táncolni, másrészt a balett-tudás a színpadi igényeknek csak 20-30 százalékát teszi ki.” (A táncosok kétszer halnak meg. Respublika, 1995/12., 55.)
Már a kilencvenes évek elején jártunk, de még mindig nem történt előrelépés: nem volt egyetem vagy főiskola, amely a modern táncművészeti oktatást és hivatásos táncpedagógus-képzést befogadta volna, és nem volt állami támogatás sem – mert a rendszerváltás utáni új politikai berendezkedés ugyanolyan ferde szemmel nézte az új táncművészeti irányzatokat, akár az előző. „Ami az anyagi támogatást illeti, arra vonatkozóan nem szeretnénk hiú reményeket kelteni.” (Angelus Iván: Az utolsó szóló, szórólap, belső oldal. Táncarchívum, Budapest) – állt abban az 1990. június 18-i keltezésű művelődési minisztériumi válaszlevélben, amely az Angelusék által létrehozott Új Előadóművészeti Alapítvány támogatási kérelmére reagált. Ezek után tényleg nem maradt más választás, mint kicsiben elkezdeni: beindítani a hivatásos táncos képzést a Csanády utcai stúdióban, délutánonként pár órában, ami már ekkor, 1990 szeptemberében is Budapest Tánciskola névre hallgatott.
Nem kevesebb, mint tizennégy munkás esztendőbe telt, amíg az ötlet véglegesen kiforrta magát, s összecsiszolt építőkövekként megtámogatva és kiegészítve egymást felállt az új képzési rendszer, a kortárs táncművészeti oktatás teljes vertikumával: az 1998-ban alapított Budapest Alapfokú Művészeti Iskolával és Táncművészeti Szakközépiskolával, illetve a 2005 szeptemberében indult Budapest Kortárstánc Főiskolával. Az iskola már korábban, 1999-ben átköltözött a Csanády utcából új otthonába, a III. kerületi volt Goldberger Textilgyár épületeiben kialakított Goli Tánchelyre, ahol ma Budapest Tánciskola néven már kész oktatási intézmény-együttesként működik. Az intézményesülés időszaka ezzel ugyan lezárult, de a kihívás, amivel egy kortárs oktatási intézmény vezetése jár, nem lett kisebb.
Angelus ugyanis komolyan veszi és a munkatársaival, diákjaival is komolyan veteti azt a fogalmat, hogy kortárs: „A felelős művészet nem elegyedik a kommersszel, a szórakoztatással, a divattal, a közízlés másodpercnyi állását jó érzékkel lereagálókkal.” (Halász Tamás: Piacot termelni, Beszélgetés Angelus Ivánnal. Színház, 2005. szeptember, 32-34.) Ugyanakkor minden követ megmozgat annak érdekében, hogy az általa vezetett intézmény a bezárkózás, az elszigetelődés, az elkülönülés, a lila ködben való tapogatózás buktatóit kikerülje. Zsigerből tiltakozik az ellen, hogy a kortárs művészet a közönség ellenében létezzen. A művészet közönség nélkül halott. S bár sokan és sokféleképpen beszélnek ma a kortárs kultúra szükségszerű társadalmiasulásáról, ő azon kevesek közé tartozik, akik nemcsak papolnak, hanem kellő érzékenységgel és empátiával neki is állnak lebontani az értetlenség és meg nem értettség falait.
A Kortárs TáncGenerációk Szemle bő kéthetes monstre programsorozata a maga sokszínűségében (újrajátszások, improvizációs estek, közönségtalálkozók, iskolai nyílt nap, konferencia, könyv-, kiadvány- és filmbemutató stb.) pontosan ezzel a falbontási szándékkal lépett fel.
S hol máshol lehetne elkezdeni a párbeszédet, mint egymás között. A Szemlére napvilágot látott vékonyka, kis alakú Reflektív füzetek elnevezésű sorozat első négy számának legfőbb erénye az, hogy sikerült egyáltalán közös asztalhoz ültetni és közös gondolkodásra hívni ennyi érdekeltet a kortárs táncműfajt közelről érintő témákban. A Körkérdések táncosoknak című „beszélgetőfüzet” már végzett növendékek (Bakó Tamás, Hód Adrienn, Rózsavölgyi Zsuzsa stb.) szabad szájú közérzetjelentése, nem kevés reflexióval a Budapest Tánciskola belső életére. A Hogyan támogassunk fiatal koreográfusokat? viszont már eleven módon szemlélteti azt a patthelyzetet, ami elsősorban a támogatási rendszer kiszámíthatatlansága miatt „jövőképtelen” fiatal alkotók és az őket befogadó, támogató intézmények és színházak között feszül. A koreográfusok nem mernek, és ha akarnának, sem tudnának hosszabb távra tervezni, ez azonban teljesen elbizonytalanítja a programtervezés nehézségeit vállukon cipelő intézményvezetőket, akiknek jó előre és pontosan kellene ismerniük az általuk kiválasztott alkotók szándékáit. Miközben szó terelődött arra is, hogy a kezdő alkotóknak is sürgősen javítaniuk kell a kommunikációs stratégiájukon és az önmegfogalmazás módozatain.
 Angelus Iván: Táncoskönyv |
Tágabban érintette ezt a kérdést a tehetséggondozásról tartott szakmai délután és a róla megjelentett kis füzet. A beszélgetés akkor pezsdült meg, amikor a modern és posztmodern tánctechnikák tanításáról forgott a szó: hol a határ a technika és a kreativitás között? Mitől lesz valaki jó táncos? A személyiségétől és/vagy a tudásától? Melyik a fontosabb? Ezek a kérdések a Budapest Tánciskola régebbi táncrekonstrukciós kísérletei (Graham, Limon, Ailey, később Trisha Brown műveit újították fel) miatt sem elhanyagolhatóak, hiszen egy holt darabba kellett mai testtel, mai gondolkodással és tapasztalattal életet lehelni, és volt, akinél épp ez jelentette a problémát: mert „valami link hiányzik: formáiban lehet, hogy még ott van, de valahol elveszett a lényegi információ” (Bakó Tamás).
A negyedik kiadvány, Böröcz András, Roskó Gábor képzőművészek és Angelus Iván beszélgetése nem tartozik szorosan a kortárs táncművészeti tematikához, de a beszélgetés tárgya, Erdély Miklós, és a nyolcvanas években köré szerveződő INDIGO csoport miatt – ahol képzőművészek bölcsészekkel, filmesekkel és matematikusokkal alakítottak ki közös projekteket –, mégis idekapcsolható. Ez a BUTI szemszögéből két dolog miatt érdekes: egyrészt, miképp tudnak együttdolgozni, együttgondolkodni a különböző szakmák, művészeti ágak képviselői, ha közös cél lebeg a szemük előtt; ezért alakította át Angelus az interdiszciplináris fogalmat saját szájíze szerint transz-diszciplinárissá, azaz, különféle gondolkodásmódokon keresztül elérkezni valami új, összefoglaló művészi ideához, és nem csak a párhuzamosságokban, a kölcsönhatásokban hinni. Másrészt: hogyan vezethet egy nagy tekintélyű, erős vízióval megáldott „falkavezér” úgy egy csoportot, hogy tagjai szabadon fejlődhessenek körülötte, és ne korlátot, hanem a tehetségek támaszát lássák a mindenki által elfogadott vezéregyéniségben.
Reprint kötettel is erősített a Kortárs TáncGenerációk Szemle: Angelus Iván saját, gyerektánc-tanítási módszereit összegző, 1998-ban megjelent – de jó öt éve beszerezhetetlen –, Roskó Gábor illusztrációival gazdagított, keményfedeles Táncoskönyvének újbóli kiadásával. „Ez a könyv rólam szól.” – teszi helyre az olvasót szerénytelenül már a bevezetőben Angelus, s ha kicsit többször is előfurakodik a sorok közt az a fránya „én”, elvitathatatlan, hogy egy vérbeli táncpedagógus üdén olvasmányos szakkönyvében kalandozhat az olvasó. Szakkönyv – és máris zavarban vagyok; mert az igaz, hogy a kötet hátsó közel egyharmadát részletes tantervleírás, elméleti kiegészítések és egyéb (talán felesleges) bővítmények is duzzasztják, ám ami az első kétharmadot illeti, az minden szakirányúsága ellenére is olyan jó stílusú, plasztikus és élvezetes, hogy a nem táncpedagógus olvasók is haszonnal forgathatják. Mert ennek a könyvnek a lelke pontosan abban az őszinte, tiszta, szinte gyermeki hozzáállásban keresendő, ahogy Angelus magához a tanításhoz közelít. Jóllehet ő csak belecsöppent egy helyzetbe, amit megpróbált mindenki hasznára és javára fordítani. Nem kész koncepcióval állt a gyerektánc-tanítás elé: a gyerekek tanították meg tanítani. Ő csak figyelt és folyamatosan reagált arra, ami e kisközösségi foglalkozásokon sorozatosan felmerült. Változtatott, ha unatkoztak, változtatott, ha bepörögtek, változtatott, ha elfáradtak. Miközben szép lassan a gyerekek is megtanulták „megélni a saját szabadságukat, de úgy, hogy az adott csoport többi tagja ennek ne kárát, hanem hasznát lássa”.