A kinti valóság valahogy mindig bejön a színházba. És ezt még csak akarni se kell: az alkotó embernek elég a világra nyitottan közlekednie, figyelnie és gondolkodnia, aztán a kételyeit, gondjait és főleg a kérdéseit nyíltan megosztani a közönséggel. Az a néző pedig, aki hajlandó beszállni az így megkezdett játékba, szívesen továbbgondol és -kérdez, nem csak az előadás szabott időkeretében, hanem azon túl is. 

Az, hogy valaki veszi magának a bátorságot, hogy vitatkozzon, ugyan nem életkori sajátosság, a THEALTER U21 Plusz Fesztivál mégis és tudatosan a jövő generációt, az utánpótlást állítja a fókuszba. Gimnazistáktól fiatal felnőttekig terjed azoknak a meghívott játszóknak a skálája, akik a hivatalos színházi infrastruktúrában nemigen jutnak szóhoz, pedig úgy tűnik: nagyon is van mondanivalójuk.

A Mobil Front Műhely és a Szegedi Nemzeti Színház tantermi Antigonéja másodszor is élmény. A rendező-színész Barnák László és játszótársai a rögösebb utat választották, amikor az eredeti szophoklészi szöveghez ragaszkodva, gyakorlatilag bármiféle aktualizálás nélkül mondják újra a klasszikus történetet. Nehezebb így mindenkinek, hiszen az összes szerepet megjelenítő négy játszó „csupán” saját színészi erejére, jelenlétére támaszkodhat, meg persze a nézőkre, akiket először is meg kell győzni, hogy egy álmos őszi reggelen kíváncsiak egy antik görög tragédia negyvenöt perces zanzájára. 

A mutatvány azért is sikerül, mivel a veretes szentenciák ismerős iskolai közegbe tevődnek át: Kreón (Pataki Ferenc) ellentmondást nem tűrő osztályfőnök, akit az egyszemélyes kar (Gömöri Krisztián) gondolattalan pedellusként szolgál ki, míg a fordulatokat kiváltó vagy a tantermen kívüli eseményeket bejelentő további szerepeket Barnák hozza. Danis Lídia Antigoné-alakítása attól lesz megrendítő, hogy ez a lány – egy közülünk. Nem csak pontosan átlátja a zsarnokság mechanizmusát, de egyedüliként azt is ki meri mondani, hogy a király meztelen. Elvei miatt egyenesen a halálba menetel, de ennek oka nem elvakultsága, hanem szilárd erkölcsi mércéje. 

Az erkölcsről meg annak hiányáról beszél a KoMa Társulat legfrissebb produkciója, az alig játszott Shakespeare-mű, az Athéni Timon is (az előadásról szóló kritikánkat ld. itt – a szerk). Timon nem véletlenül ritka vendég színházainkban: a szöveg kétségkívül mechanikusnak és darabosnak hat a sokszor hallott drámákéhoz képest, és hiába datálják későre – a Lear és a Coriolanus környékére –, inkább tűnik kísérletezőnek, mint érettnek. 

A címszereplő bibliai példázatokat idéző átváltozása jelentheti a legnagyobb gondot a színpadon: az egész világot barátjaként a keblére ölelő és pénztárcájára sikerrel rászoktató Timon, miután csődbe jut, hirtelen olyan egyedül marad, mint a kisujjam. Zrínyi Gál Vince joviális, idegesítően szolgálatkész és az intő jelekre teljesen vak Timonjából gyűlölettől fröcsögő, hisztérikus, az egész emberiség ellen hadat viselő Timon lesz: az előzőt képtelenség szeretni, az utóbbit lehetetlen szánni. Persze nem őt kell hibáztatni, ha az államgépezettel és annak működtetőivel van a valódi baj. A szerepösszevonások sora és a kevés kortársi kiszólás borzongatóan találó, például a nemrég még pénzt kunyeráló ún. barátokat a szívesség viszonzására keserűen figyelmeztető szolga garasok helyett azt a jó tanácsot kapja a képébe, hogy pályázzon. Előre hát, fiúk…

De hová is? Talán az évek óta figyelemre érdemes, méltatlanul szerény visszhangot kiváltó produkciókkal jelentkező Trainingspot Társulat Hangállamába, ahol mindenki nyugodtan dőlhet hátra, hiszen a gondolkodás fárasztó feladatát az adminisztráció előzékenyen átvállalta az itt élőktől. Nem is olyan rossz ez: ha már minden döntést meghoztak helyettünk, ráadásul mindet bizonyíthatóan a mi érdekünkben és a mi védelmünkben tették, akkor íme, megvalósult a tökéletes utópia. Csakhogy kiderül, hogy a zene itt központilag be van tiltva, hiszen olyan kártékony anyag, ami a szabályok és a törvények világán kívül esik. 

Rendnek kell tehát lennie, erről gondoskodnak a Hangállam alaptantervében szereplő elfojtás tanórák, melyeken minden állampolgárnak kötelező részt venni. Lázadók persze mindig vannak: itt is akad valaki, aki szerint hibázni is tudni kell néha, ám büntetése hátborzongató – élete végéig ugyanazt a dalt kell hallgatnia… Még fel se ocsúdunk, amikor az akusztikus hatások kiváltotta asszociációkból építkező előadás újra meglep: mi, nézők, Hangállam három polgárát faggathatjuk ottani életükről, meg arról, miért választották a sivár tökéletességet a mi kócos, rendetlen, de azért mégiscsak szerethető világunkhoz képest. Lelkesek, de azért mégsem tudnak meggyőzni…

A kaposvári egyetemisták előadta, a minifesztivált záró Téli utazáshoz (az előadásról szóló kritikánk itt olvasható – a szerk), ha jól számolom, ötödször volt szerencsém, nézőpontom több okból sem hasonlítható azokéhoz, akik először szembesültek ezzel az unikális színházi eseménnyel. Jeles András és állandó alkotótársai, a díszlettervező Perovics Zoltán és a zenét Schubert hasonló című dalciklusa nyomán jegyző Melis László itt mintha gondosan és szeretettel húznának félre egy sejtelmesen áttetsző függönyt, hogy megmutassák, szerintük milyen az élet a Moszkva-Petuski vasútvonalon. Amit pedig ott látunk, az rettenetes és kacagtató egyszerre: Jerofejev kultikus regényének antihőse, Venyicska valójában nem egy elektricska utasa, hanem a zubrovkától a fröccsökig, a vodkától a sörökig tartó hullámvasúton száguldozik.

Vagyis hát ő csak ül egy helyben, a mindent elárasztó szesztenger miatt egyre kevésbé (vagy egyre inkább?) tudva önmagáról, mialatt körülötte egy egész panoptikum elevenedik meg. A merev arcú, mozgó vagy rezzenéstelen, éneklő vagy suttogó, de akárhogy is: lélegző és élő és fenyegető viaszfigurák elől lehetetlen elmenekülni, hiába van kéznél az újabb meg újabb üveg alkohol. Venyicska végtelen hosszúságú utazása talán csak egy másodperc töredékéig tartott – valahogy úgy, ahogy az élet is. A fináléban aztán a szereplők félve és kíváncsian néznek ki ránk, közben az arcukról már félig letörölték a festéket. Megkönnyebbülünk, ezek szerint csak játék volt az egész; és nyilván igen, de azért mi mégiscsak Dido szívet tépő panaszát visszük magunkkal, ki a hideg, őszi utcára: „Remember me, but ah! forget my fate.”